Drága Nagyim!

Az a baj, hogy nem tudom biztosan, van-e Mennyország. Ha tudnám biztosan, akkor megnyugodnék, és arra gondolnék, majd egyszer együtt leszünk. 
Reggeli után, ha lezuhanyoztál a fürdősapkádban, ami mindig annyit nevettem, tanítanál varrogatni, mert még mindig nagyon ügyetlen vagyok. Az ebédet néha én főzném, bár neked talán nem ízlene, mert más ízeket szeretsz, de azért nagyon büszke lennél rám, milyen jól főzök. Mindig délben ebédelnénk, ahogy szereted, és közben hallgatnánk a Déli Krónikát a Kossuthon, aminek a szignálját ma is, ha bárhol meghallom, mindig te jutsz eszembe. Ebéd után sétálnánk, ha szép lenne az idő, és sütnénk valami süteményt, mert ugyan te cukros vagy, én meg csak hízom tőle, de azért falnánk belőle néhány szeletet. Délután ülnénk a piros kanapén, vagy a kisszobában az ablak előtt, és beszélgetnénk. Olvasnánk is néha, aztán kicserélnénk a könyvet, meg megbeszélnénk, amit olvastunk, és néha ennénk egy kis csokit. Este aztán megnéznék a Híradót, együtt szidnánk a politikusokat, bosszankodnánk, hogy nincs semmi jó a tévében, kikapcsolnánk, és beszélgetnénk. Néha, ha leülnék blogot írni, mindig kérdeznéd, miről írtam, mert ugyan nem értenéd, mi az, és nem is tudnád elolvasni, de azért nagyon büszke lennél rám, hogy írogatok néha.
És akkor biztos nem lennék veled türelmetlen, és nem csak a magam gondjaival lennék elfoglalva, önző módon, és újra és újra meghallgatnám azokat a történeteket, amelyekre annyiszor mondtam türelmetlenül, hogy ezt már sokszor mesélted. És nem szólnék rád, ha énekelnél, sőt, veled énekelnék, főleg azt, ami úgy kezdődik, hogy Este van már, késő este, hiszen a szövegére sem emlékszem, és néha, ha nagyon fáj a hiányod, próbálom felidézni a dallamát a te hangoddal, de nagyon nehéz, olyan régen volt már.
És akkor minden nap elmondanám neked, hogy mennyit köszönhetek neked, hogy mennyit tanultam tőled. Hogy tőled tudom, milyen volt a háború, hogy öt évesen elmagyaráztad, mitől van mennydörgés és villámlás, és én megértettem, látod, ma sem tudom másként, hogy a két felhő közt elektromosság van, és amikor azok találkoznak, az elektromosság kicsapódik, ezért van a fény, és kicsit később a zaj, mert az lassabban terjed. Amit a fizikaórán mondtak, azt rég elfelejtettem, bár ötösre feleltem belőle, de lám, most már csak erre emlékszem, hogy az elektromosság kicsapódik, és ettől nem kell félni, mert messze van, magasan.
És akkor elmesélném, hogy mikor Olaszországban fagyiztunk, akkor is te jutottál eszembe, hogy amikor jóval túl az ötvenen Riminiben vagy Firenzében voltál a kollégánőddel, 500 líra volt egy fagyi. De neked csak 400 lírád volt, és mikor sorra kerültéd, azt mondtad a fiatal olasz eladófiúnak, hogy csak 400 lírám van, adsz nekem ezért fagyit? A kolléganőd meg rádszólt, hogy te Icu, hát miért tegezed, meg amúgy sem fog adni, mert 500 líra egy adag, te meg azt mondtad, miért ne tegezzed, hát úgysem érti. A fiú meg adott neked, csak kente és kente a spatulával, minden ízből, még többet is adott, mint a kolléganődnek előtte, aki 500 lírát fizetett, és te nevettél, és mondtad, biztos azt gondolta, szegény magyar turista, a nyelvet sem beszéli, pénze sincs, hát ad neked fagyit.
És olvasgatás közben felidézném, hogy te írattál be a könyvtárba, ahová most is járok, még olvasni sem tudtam, de akkor te felolvastad nekem a könyveket, később meg már én ajánlottam neked olyat, amiről tudtam, neked biztosan tetszene. És te mindig rám szólnál, vigyem vissza időben a könyveket, és együtt mennénk újakért, hiszen te még a mindig morcos könyvtáros nénivel is jóban voltál, bár ezt nem tudom, odafönt kell-e majd büntetést fizetni a könyvtárban, és vajon a könyvtáros néni morcos lesz-e.

Nem tudom, így lesz-e majd, bár az is lehet, hogy nem lesz sehogy. De nagyon jó lenne valahogy elmondani, hogy nagyon szerettem a történeteket, amiket meséltél, emlékszem mindenre, amire tanítottál, a szavaid, a kedvenc kifejezéseid, mind-mind a fülemben csengenek, és használom én is, méghozzá úgy, hogy oda sem figyelek, automatikusan ez jön a számra.
Jó lenne tudni, hogy ezt tudod.