Persze, persze, nyilván nem fogok panaszkodni, hiszen miért is tenném, meg amúgy is, csak pozitívan.
Egyébként is, nekem jó. De még mennyire! Hiszen van már kenyerem, borom is van...

Meg olvastam egy cikket a szegény kínai munkásokról, akik az olcsó kínai farmert csinálják, amit én megveszek olcsóért, embertelen munkakörülmények, napi 14-16 óra meló, nevetségesen alacsony bér, a koszt nagyjából napi egy tál rizs. Rögtön el is szégyelltem magam. Borzasztó lehet nekik. A fűtött lakásban élő, hozzájuk képest jól fizetett és túltáplált, 8-9 (na jó, néha 12) órát dolgozó sünibabának meg pofája lapos.

De azért, egy kicsit, hadd...! Hogy néha vonyítani tudnék, annyira gyötör, hogy miért mindig én? Miért kell magam mindig leégetni, kellemetlen helyzetbe hozni, esetlenkedni, bénázni és szerencsétlenkedni? Hogy nap nem múlik el úgy, hogy ne égessem be magam, akár egy kínos elszólással, akár, hogy valakire ráborítok valamit, hogy néha már az az érzésem van, összesúgnak a hátam mögött, hogy te jó ég, ez tényleg ilyen hülye?!

Annyira szeretnék magabiztos, határozott és vonzó nő lenni! Mondjuk, ebből a nő sikerült.