Gáz esküvőn elbőgni magad, az öregedés és a szentimentális elpicsulás egyik legbiztosabb előjele, bár, ha a Legeslegjobb Bnő megy férjhez és nem trombitálok hangosan, akkor talán mégis megengedhető.
És még a polgári szertartás is jó volt, ötven év körüli férfi, és nem volt olyan, hogy az élet rögös országútján, meg a boldogság kapujában, volt helyette néhány egészen vállalható metafora, meg arra futtatta ki, hogy akkor most ők ketten jogilag is. Tegnap tudatosodott, hogy először van az igen kimondása, utána a többi szertartáselem, ez praktikus, mert a párok úgyis izgulnak, és erre mindig az a válasz, hogy ugyan már, mit lehet ezen lerontani, de el lehet, tegnap kiderült. (Na ugye!) Arra a kérdésre, hogy Kijelenti-e, hogy az itt jelen lévő, amire igennel kell válaszolni, Bnő azt mondta, kijelentem, úgyhogy az anyakönyvvezető felszólította, igennel feleljen, majd megismételte a kérdést. Ekkor én is abbahagytam a picsogást, és vigyorogni kezdtem, mert ez jó és édes, erre lehet majd emlékezni, hej, nagyanyátok anno még az igent is elbaszta, és egyébként is, majdnem olyan volt, mintha én csináltam volna.
Aztán sírdogáltam tovább, mert ha az ember gyerekkori barátnője férjhez megy, az egészen különleges érzés, úgyhogy jó erősen kellett koncentrálnom Austin beszédaktus-elméletére, hogy a végére abba tudjam hagyni, és ne kezdjem újra a gratulálásnál.
Aztán lakodalom, és Bnő mostantól -né, és ettől mintha valahogy felnőtt lett volna hirtelen, olyan komoly ez a -né, hogy fogok vele ezután leülni sörözni, én, aki mindig csak a férjem vezetéknevét veszem fel, biztos van erre valami bugyuta pszichológiai elmélet, hogy akkor nem leszek nem leszek asszony, csak a nevem változik, biztos tudat alatt nem tudok azonosulni az asszonyszereppel, tudomisén.

Ha tíznél több ember gyűlik össze egy helyen, máris elkezdik a sünözést, legutóbb a Tabánban a vécénél, mikor sorbaálltunk, meg tegnap a lagzin, hatan álltak sünalakzatba, és kiemelték az oldalsó asztaltalra tett jägert.