Azt úgy nem lehet, úgy végigsétálni az életen, előre megtervezni mindent, az utolsó tégláig mindent előre felépíteni, minden kockázatot minimalizálva stabilitásra törekedni. ennek érdekében minden előre jól megtervezni, átgondolni, felépíteni, aztán csak hagyni, hogy lefusson a program, lehetőleg minden apró közjáték nélkül.
Mert egyszer csak bekövetkezik valami, amitől alapjaiban reng meg az egész jól felépített építmény; vagy esetleg én magam nem kérek már a saját magam felépítette életből. (Vö. diploma-állás-házasság-lakás-gyerekek-unokák. A házasságig bírtam.)
Azt úgy kéne, hogy csak lazán, nyugodtan elengedni magam, rábízni magam a sorsra/Jóistenre/véletlenre, és hagyni, hogy megtörténjenek a dolgok. Csak úgy, ahogy történniük kell, ahogy meg vannak írva, vagy ahogy véletlenül bekövetkeznek, kinek-kinek világnézete szerint. (Én sem tudom, melyik változat érvényes.)

Nézem reggel, ha gyalog megyek, a nőket metrón. Két csoport van: a nagy cekkerekkel közlekedők, meg akik csak egy kis szütyőt kapnak a hónuk alá, mikor munkába indulnak. Jaj, én úgy irigylem azokat, akiknek egy kicsi táskába elfér mindenük, ami meg nincs náluk, és szükségük van rá, azt megszerzik, vagy eléjük hozza az élet, majd lesz valahogy, minden megoldódik. És tényleg.
Én, baszki, hatalmas táskával járok az irodába, és külön szatyorban hozzá a reggeli meg az ebéd; hetente egyszer tej, kéthetente kávé, meg némi nasi, mert jöhet pár túlóra, fel kell rá készülni. És bebiztosítom magam: a táskámban szájfény, rúzs, dezodor, parfüm, fésű, kistükör, rágó, cukor, fülhallgató, sebtapasz, fájdalomcsillapító, tampon, szemöldökcsipesz, fogselyem, könyv, papírzsebkendő, szemüvegtisztító, korrektor, kisnyúl.
És a kamrában roskadozik kilószám a liszt, cukor, rizs, és tömve a fagyasztó, és konzervek is vannak, mert sosem lehet tudni, mikor lehet rá szükség, a szekrényben több éve nem hordott ruhák, mert még belehízhatok/belefogyhatok, sosem lehet tudni.
Sosem lehet tudni, és mindig tudni akarom, hogy úgy történik, ahogy nekem jó, és előre megtervezem, mert az a biztos, aztán néha csak ülök a magam építette elefántcsonttoronyban, és unatkozom, és vágyakozva nézek a spontánokra, meg a bízókra, akik engedik, hogy a dolgok csak úgy történjenek velük.

Próbáltam én is a spontánságot. Pasinélküli időkben többször elmentem úgy bulizni, hogy akkor  most bevállallós leszek, spontán és laza, mit nekem, ha úgy adódik, akár jöhet az egyéjszakás kaland is. Belefér. Hát hogyne. Mindig jó nagy cekkert adtam le a ruhatárban, volt benne több gumi (sose lehessen tudni, kérem, el is szakadhat, meg lehet, hogy több is kell), zokni, bugyi és váltópóló másnap reggelre, fogkefe, meg borotva (ha a negyedik sör után túl szőrösnek érezném magam, és a pasi fürdőjében hirtelen nem találnék), no meg a szokásos rágó, cukor, papírzsepi, kisnyúl.
Szerintetek volt valaha spontán egyéjszakás kalandom?
Dehogy.