Kezembe került egy dosszié, még voltférj előtti időkből, mindenféle emlékek, koncertjegyek, belépők, levelek, cetlire írt telefonszámok, jó tíz évre visszamenőleg sok-sok pasi, akihez közöm volt, vagy akarta/akartam, hogy legyen.
Innen tudtam meg, hogy a röpke amerikai kalandom neve Bryan Hanson, és megvan még a magyarországi címe meg vezetékes telefonszáma is (hm, vicces lenne), meg esett le utólag, mikor végigolvastam, hogy egy régi haverom nem azért írt ám olyan hosszú leveleket, sok-sok megjegyzéssel a szép szememre, mert barátkozni akart (ó, én naiv, amúgy velem egy napon volt az esküvője, és még együtt vannak), és egy másik, akivel mindig birkóztam a buszmegállóban (na, semmi erotikus, csak nem akartam vele csókolózni, ő meg de, és utána évekig be-bejelentkezett egy pársoros verssel), meg szerelmes levél, amit akkor nem szívesen olvastam, mert nem tudtam viszonozni (és olyan fehér habosan nyáladzott a szája, folyton attól rettegtem, hogy megcsókol, pedig imádok csókolózni).
Aztán jött voltférj, és abbamaradt, még egy-egy szalvétarajz és színházjegy megmaradt, aztán semmi (egy kapcsolat kihűlésének története), és milyen kár, mintha az elmúlt pár évem néma lenne, most már minden csak fejben (még itt a blogon sem), pedig jó lenne valami kézzelfogható, úgyhogy beraktam a dossziéba a tegnapi színházjegyet.

Emlékeket akkor érdemes idézni, ha már jó sok összegyűlt, amikor már van mit, és jó pár év távlatából, amikor már elcsitultak.

Én azt hittem, hogy ilyen emlékeket idézni egyszer majd szép lesz, és könnyfolyatós.

Én nem tudtam, hogy egyórányi emlékidézés masszív és tömény hányingert idéz elő.