Ettetek már vöcköndi vackort? Nem? Hát, bizony még én sem kóstoltam. De azt hallottam a dédöregapámtól, hogy a vöcköndi vackor valamikor messze földön híres volt, és aki megkóstolta, az ízét sohasem felejtette el. Lapozzuk csak fel a Vadsünkrónikákat, abban biztosan lesz egy fejezet a híres vöcköndi vackorról, pont ott, a vöcköndi vadsünikről írnak.
Valamikor nagyon régen Vöcköndön rengeteg vackor termett. No nem ám a kertekben, hanem csak úgy szabadon, Vöckönd határában nőttek a vackorfák, minden ősszel lehullatták a gyümölcsüket, a vöcköndi vadsünik pedig összeszedték és begyűjtötték télire. Mert Vöcköndön néha nagyon hosszúra nyúlt a tél, és a vadsüniknek jól be kellett lakmározniuk, mielőtt megkezdték a téli álmukat. Így hát már nyár végén megjelentek a vadsünik a vackorfák alatt, és gyűjtögették szorgalmasan az édes vackort. A Vöcköndön termett vackor különösen édes volt, sokkal finomabb, mint a máshol termett vackor, szerették is a vadsünik nagyon.
Történt pedig, hogy az egyik évben különösen sok vackor termett, csak úgy hullott és potyogott a fákról, a vadsünik már hegyekbe hordták a rengeteg vackort, mégsem akart elfogyni. - Mit csináljuk ennyi vackorral? - sokáig tanakodtak, végül a legöregebb és legbölcsebb vadsün, a vöcköndi vadsünik vezére szólalt meg.
- Ennyi vackort nem tudunk megenni - mondta a bölcs öreg vadsün - így hát én azt tanácsolom, adjunk belőle másoknak is. Látogassuk meg Mesztegnyőn a barátainkat, a mókusok is biztosan szívesen megkóstolnák a messze földön híres vöcköndi vackort. Induljunk el most, hogy még a tél beállta előtt hazatérhessünk.
Tetszett a vadsüniknek az ötlet, hogy vigyenek a vackorból a mesztegnyői mókusoknak, hiszen az idősebb vadsünik már úgyis régen látták a barátaikat, sok fiatal vadsün pedig még nem is járt Vöckönd határán túl, így hát lázasan készülődni kezdtek a hosszú útra. Hosszasan tanakodtak, vajon hogy vigyenek magukkal annyi sok vackort. Az egyikük azt javasolta, pakolják meg a szekereket, és abban húzzák maguk után a rakományt, ám végül úgy döntöttek, mindegyik vadsün annyi vackort tűz a tüskéjére, amennyit csak elbír, így lesz elegendő, ha megéheznének út közben, no meg a mesztegnyői mókusoknak is vihetnek komatálat. Meg is hemperegtek a vackorban, majd felkerekedtek, hosszú, tömött sorban vonultak az országút mentén, minden vadsün hátán annyi vackor, amennyit csak elbírt.
Mentek, mentek, mendegéltek Mesztegnyő felé, mígnem egy nagy-nagy tóhoz értek Pacsatüttösön. De akkora volt az a tó, hogy a vadsünik nem is látták a túlpartját. Tanakodni kezdtek, most mitévők legyenek, még a legöregebb vadsün is tanácstalanul vakarta a fejét. Persze köztudott, hogy a vadsünik tudnak úszni, de azért nem olyan jól, hogy egy ekkora tavat átúszannak, és féltették a rakományt is, mi lesz, ha úszás közben lepotyog a sok vackor. Megkerülni meg nem akarták, mert ki tudja, mekkora az a tó, tán el is fogy a vackor, amire megkerülik, és akkor mit visznek a mókusoknak ajándékba. Ahogy ott álldogáltak a tóparton, fejvakarva, tanakodva, egyszer csak hangos hápogást hallanak a közeli nádasból, és hamarosan fel is tűnt egy nagy csapat kacsa, akik épp a tóhoz vonultak fürdőzésre.
- Ti kik vagytok? - szólította meg a kacsákat a vadsünik vezére.
- Mi vagyunk a pacsatüttösi kacsák! - felelték a kacsák kórusban. - Hát ti ki vagytok, és hová viszitek ezt a sok vackort a hátatokon? - kérdezték a kacsák.
- Mi vagyunk a vöcköndi vadsünik, a hátunkon pedig a híres vöcköndi vackor van. Viszünk komatálat a barátainknak, a mesztegnyői mókusoknak - felelték a vadsünik. - De attól félünk, sosem jutunk el Mesztegnyőre, mert nagyon nagy a pacsatüttösi tó, és mi nem tudunk úszni ennyi vackorral a hátunkon - tették még hozzá elszontyolodva.
- Háp, ezen könnyen segíthetünk - szóltak a kacsák - mi jól tudunk úszni, átviszünk titeket a túlpartra a vackorral együtt. Ugorjatok a hátunkra és kapaszkodjatok erősen!
Azzal a vadsünik felmásztak a kacsák hátára, a kacsák pedig a vízbe merültek és úszni kezdtek. Minden kacsa hátán egy vadsün, minden vadsün hátán pedig a rengeteg édes vackor. Kisvártatva meg is érkeztek a pacsatüttösi tó túlpartjára. A sünik lemásztak a kacsák hátáról, és megköszönték a szíves segítséget. A legöregebb vadsün pedig így szólt:
- Bizony úgy való, hogy ne legyünk hálátlanok. A segítségért cserébe fogadjatok el tőlünk néhány vackort. Marad még elég a mókusoknak is.
- Szívesen megkóstoljuk a vackort  - felelték a kacsák - sokat hallottunk már a híres vöcköndi vackorról. De jobban esne, ha együtt ennénk belőle, veletek és a mókusokkal együtt. Hadd tartsunk veletek Mesztegnyőre, és csapjunk ott vackor-lakomát! Innen már úgy sincsen messze, napszállatra oda is érünk!
Így hát a pacsatüttösi kacsák csatlakoztak a vöcköndi vadsünikhez, és együtt indultak tovább Mesztegnyő felé. Hosszú, tömött sorban haladtak, és valóban, mire bealkonyult, már meg is érkeztek Mesztegnyő határába.
A mesztegnyői mókusok eközben hírét vették, hogy népes vendégség érkezik hozzájuk. Nem is voltak restek, felütötték a lacikonyhát, tüzet raktak, és a parázson mesztegnyői gesztenyét sütöttek a vendégeknek. A vadsünik és a kacsák már messziről érezték a sült mesztegnyői gesztenye illatát. Már nagyon éhesek voltak, siettek, ahogy csak bírtak, mert nehéz volt a sok vackor, és el is fáradtak a hosszú úton.
Mire a vadsünik és a kacsák megérkeztek, meg is sült a mesztegnyői gesztenye. A mókusok nagyon örültek a vadsüniknek, a kacsáknak, no meg az édes vackornak. A vadsünik lepakolták a vackort, és hamar gyorsan a terített asztalhoz ültek. Aztán már csak a jóízű csámcsogás hallatszott, és szép lassan elfogyott az összes vöcköndi vackor meg a mesztegnyői gesztenye. Aztán még sokáig beszélgettek és meséltek egymásnak a vadsünik, a mókusok és a kacsák.
Hát, így esett, hogy a vöcköndi vadsünik, a mesztegnyői mókusok és a pacsatüttösi kacsák akkora lakomát csaptak, hogy arra még hosszú évek múlva is emlékeztek a vadsünik, és az esetet végül feljegyezték a Vadsünkrónikák.