(Vigyázat, könnyek, nyáladzás, érzelmek túlzó mennyiségben. Végén bónusz okosságok.)

Tegnap véget ért a pszichodráma-csoport, menthetetlenül és véglegesen, Soha többet nem fogunk már ilyen formában találkozni. Soha többet nem lesz reggeli érkezés, mindenki végigpuszilása (a végére megszerettem), aztán a "hogy vagy, hogy érkeztél?"-kérdés a bejelentkező körben. Nem lesz izgulás, ami még a huszadik napon is elfogott kicsit, amikor nekem kellett beszélni a csoport előtt. Nem lesz többe ülve toporgás, mert már rettenetesen kel pisilni (mindig nekem kellett először kiszaladni pisilni, emlékszem, ezt eleinte mennyire szégyelltem). Nem lesz bodywork (ennek egy részét nem is bánom,de tudom, h azokkal a gyakorlatokkal lehet a legjobban fejlődni, amiket nem szeretek), és nem lesz többet "ki érzi úgy, hogy van témája?"-kérdés, amikor lehetett jelentkezni protagonista játékra. Nem lesz feldolgozókör, csoportjáték, lezárókör, nem lesz többé búcsúölelés, és még ebéd sem lesz a CEU menzáján többé.
Én úgy érzem, hogy van témám! Annyi mindenre szeretnék még rálátni, átírni, megfejlődni! Olyan hosszú még az út! Nagyon nehéz elengednem, h nem lesz többé dráma. És a terapeutám azt mondta, egyénibe is legfeljebb öt-hat alkalommal menjek még, aztán végeztünk. Jézusom... tényleg...? És utána mi lesz?!
Az lesz, h meg kell tanulnom járni. Sokáig volt gipszben a lábam. Az izmaimat meg kellett tanítanom mozogni, sőt, az agyamat is a mozgás mozdulatára. Most lekerült a gipsz, szabad lettem. Még bicegek. És így kell mennem tovább, ha fáj is, ha nehéz is még sokszor. És nem kérhetem többé vissza a mankót.
Az első alkalommal ősszel, amikor elkezdtem a második drámát, mesét írtunk a saját életünkről. Én is. Rövid mese volt arról, hogy a csúnya, szemüveges, kövér kislány királylány akart lenni, de a csúnya, kövér, szemüveges kislányokból nem lesznek királylányok. Aztán felnőtt, és nem akart már többé királylány lenni, hanem csak önmaga. És másik mesét szeretne írni.
Ezt folytattuk tegnap, az elmúlt 9 hónap tanulságaival. És basszus, csak akkor ébredtem rá, micsoda bölcsességet tud a lelkem, amikor már papírra vetettem a folytatást. És könnybe lábadt a szemem. No nem önnön nagyszerűségemtől, hanem attól, mekkora belső bölcsességeket tud a lelkem saját maga számára. Hogy rájöttem, nem írhatok másik mesét. A sajátomat kell folytatnom, akárhogyan is kezdődött. És hogy önmagamnak lenni a legnagyobb feladat. (Persze egyben az egyetlen valóban reális lehetőségem is.)
Mondtam már, hogy szeretem a fajdalmaimat? Mert attól vagyok az, aki vagyok.

Kicsit elfog az émelygés, amikor visszaolvasom, mennyire érzelgős tudok lenni. Ritkán mutogatom ezt az arcomat az (ön)irónia maszkja mögül.
Ez van.