Nyilván, posztot is azért nem írok sokszor, mert majd holnap. Annyi jó téma lenne, de majd ha...

Sok mindenbe belevágtam augusztustól. Volt bátorságom, hál'Istennek. De nehéz, mert egy-két döntésemmel elég durván kiléptem a komfortzónámból. De komolyan hiszem, h fejlődni csak úgy lehet, ha időnként kimerészkedem az ismert, jól bejáratott kis dobozomból.
Kezdjük például a legeslegnehezebbel. Július végén elhatároztam, h küzdősportolni fogok. Soha életemben nem küzdősportoltam, soha nem is verekedtem, ha a homokozóban elvették a lapátomat, hát sírtam. Amikor kövér óvodásként/kisiskolásként/kamaszként csúfoltak, akkor is sírtam. (Jó esetben kibírtam hazáig.) Soha nem tudtam megvédeni magam, sem verbálisan, sem tettekkel. Csak álltam lefagyva, amikor bántottak, és azt sem tudtam, mit kell, mit lehet ilyenkor csinálni. Sokáig azt gondoltam, h nincs is bennem agresszió. Most már tudom, h van az bőven, csak gondosan el volt fojtva. Még véletlenül se... Olyan volt, mint egy labda, amit jó erősen, két kézzel tartottam a víz felszíne alatt, és rengeteg energiám elment arra, hogy lenyomjam. Néha persze előbukkant, gyors és döbbenetes mértékű pusztítást okozott, aztán elkaptam, és visszanyomtam jó mélyre, tudomást sem akarván venni róla. Most már tudom, hogy van labdám, és nem akarom többé a víz felszíne alá lenyomni. Integrálni szeretném, hiszen az agresszió az életerő része, és ha elutasítom - azon felül, h időnként váratlanul betör - az életerőm egy részét utasítom el.
Július végén határoztam el, h kezdeni szeretnék az agressziómmal valamit. A küzdősportokat mindig elutasítottam, hogy jaj, az olyan durva, meg nem nekem való, meg mi közöm nekem ehhez, mennyivel jobb egy kis aerobic/zumba/hastánc/súlyzós edzés, nőiesebb is, meg nem kell konfrontálódni, legfeljebb a végén a zuhanyzókért, de olyankor is inkább félreálltam, kivártam.
Bocs, hogy élek, tényleg, én voltam a köcsög, hogy beszóltál-mottóval éltem. Ilyen alappal állítottam be életem első KravMaga órájára. Rettenetesen izgultam, szidtam magam odaúton, mint a bokrot, hát kellett ez nekem, nem vagyok normális, jézusmáriajajmilesz. Érdekes tapasztalás volt. Az edző mondta, szeptembertől hirdet kezdő csoportot, akkor majd jönnek újak, de addig is járjak nyugodtan, majd menet közben megtanulom. Úgy éreztem magam, mint egy angolul nem tudó a középhaladóknak tartott nyelvórán. Álljunk párba és fojtásból szabadulás, meg késes támadás kivédése. Aha. Amikor azt sem tudom, hogyan kell szabályos küzdőállásban állni, és egyeneset ütni. Nem is ment jól. Külön nehezítő tényező, hogy amikor véletlenül mégis eltaláltam valakit (értsd: épphogy hozzáértem), reflexből és azonnal bocsánatot kértem. Az első órán naqyjából harmincszor. Vicces lehetett. A többiek püfölték egymást, én meg megkérdeztem, jaj, ne haragudj, nem fájt?, a kétméteres kétajtós szerkénytől, amikor véletlenül hozzáértem. A második órán már csak egy-kétszer kértem bocsánatot, most már csak akkor ha véletlenül, ügyetlenkedésből megkarmolok valakit. De szépen kijött, ahogy az életben is működöm.
Azt remélem a KravMagától, hogy bár sok nehézséget okoz, de segítségével sikerül kontrollált körülmények között megélnem és levezetnem a bennem lévő agressziót, és talán ad egyfajta tartást is, egy kis jó kiállást, hogy meg tudom védeni magam. Egyelőre még el vagyok foglalva azzal, hogy nagyon sok mindenre kell figyelni. Hogy tartom az öklöm, a karom, a lábam, szabályos-e a terpesz. Az ütéseimben még nincs erő, mert még elviszi a figyelmemet, hogy jól csináljam, és nem is nagyon merek megütni mást, kesztyűben sem, akkor sem, ha látom, hogy van rajta védőfelszerelés, és hogy háromszor akkora, mint én, szóval még ha akarnék, se tudnék kárt tenni benne. De remélem, ez majd oldódik és javul. Tegnap este majdnem feladtam, annyira nehéz most még, és még nem ad sikerélményt, sőt. De ma végül elmentem, és ezzel megvolt a hatodik alkalom. Kicsit már könnyebb. Nem könnyű, csak könnyebb.
Ha bejön, javasolni fogom, néhány feladatot vegyünk fel a bodywork gyakorlatok közé. Sokat lehet ebből tanulni.