Hiányzik a drámacsoport. Két éve minden ősszel, amikor beköszöntött a szeptember, és meghozta az első hideget, ízelítőt abból, ami lesz, én felöltöztem kényelmes ruhába, és útnak indultam a pszichodrámacsoportba. A fejemben kavarogtak a témák, mivel szeretnék dolgozni (szégyen, félelmek, düh, esetleg kapcsolati nehézségek), és tudtam, h jó helyre megyek, jó kezekben leszek. Olyan volt mindig, mintha hazaérnék kicsit, tudtam, hogy Andreában tökéletesen megbízhatok, hogy nyugodtan a kezébe tehetem a lelkemet. És amilyen a vezető, olyan a csoportja - a csoportban is ugyanezt az elfogadást, szeretetet tapasztaltam. Persze, nem könnyű megnyílni idegenek előtt,legbelsőbb félelmekről nyíltan beszélni, azt hiszem, senkinek sem az, de nekem különösen nehéz, mivel a szerethetőség, a helyem a csoportban életem egyik fő témája. De azt tapasztaltam, hogy minél őszintébb vagyok, minél többet teszek bele a csoportdinamikába, annál többet vehetek is ki belőle - tehát, bár eleinte nehéz volt, de végül nagyon sokat adott, hogy a legkellemetlenebb érzéseimről is nyíltan tudtam beszélni, sőt, protagonista játék során dolgozni velük. És ez hiányzik nagyon, hogy ott teljes mértékben önmagam lehetettem, levehettem a maszkjaimat, adhattam azt, ami van, és elfogadást tapasztaltam, sőt kiderült, hogy a velem szemben ülőnek is éppen ez a problémája, csak nem akarta mondani, de milyen jó, hogy én kimondtam, mert tud hozzá kapcsolódni, és benne is oldódik ezáltal.
Sokat gondolkozom azon, vajon mennyire játszunk szerepeket az életünkben. Illetve azt, hogy mások mennyire játszanak, nyilván nem tudhatom, így csak a magam nevében beszélek. Kezdetben vala a teljes önmegtagadás. Megpróbáltam eljátszani, hogy ááá, én nem is szorongok, nincs is bennem szégyen, és kurva laza vagyok, az érzéseimet meg sarokba rúgtam eközben, gondolván, ha jó erősen nem veszek róluk tudomást, akkor majd nem is lesznek. Hát, nem jött be. Aztán jött a felismerés, a szembesülés, hogy ez van - de nyilván, nem akartam ezt érezni. Hogy jó, oké, feszült vagyok, ideges, dühös, szorongok, mittudomén, de jó lenne nem ezt érezni, szűnjön már meg végre. A következő lépés az elfogadás - ezt két éve tanulom. Minden egyes drámaóra úgy kezdődött, vizsgáljuk meg, milyen érzés vagy érzések vannak bennünk, aztán azt, hogy mit gondolunk erről, és ha ez egy minősítő, ítélkező gondolat, akkor cseréljük le elfogadóra. Elfogadom, h ezt tudom érezni. És ami a drámacsoportban olyan nyilvánvaló, azt az életben jóval nehezebb tetten érni. Mert jön egy helyzet, én megélek egy nehéz érzést (szégyent, fájdalmat, félelmet, ami tetszik), és sokszor még mindig belép az automatikus, 28 éve futtatott program, hogy a picsába, nem akarom azt érezni, na, majd úgy teszek, mintha nem, és jól becsapom magamat, na meg a környezetemet, hátha elmúlik, közben meg teljesen hiteltelenné válok. Azt tapasztalom, hogyha merem magam beleengedni egy érzésbe - a fájdalomba például - akkor szinte teljesen eggyé válok bele, teljesen megélem, annyira fájok, amennyire csak fájni tudok, akkor szinte már nem is fáj. Vagy egyszer csak elmúlik, vagy nyugalom lesz bennem. Ha beengedem a fájdalmat, sokkal kevésbé fáj, minta próbálnám elkerülni, megúszni, elnyomni. Az egyik legjobb barátnőm ösztönösen ezt csinálta, amikor a hátát tetoválták. Azt tapasztalta, hogyha befeszül, és próbál nem fájni, akkor elgyengül, remegni kezd, és az ájulás szélére kerül. Ha azonban figyel a légzésére, és tudatosan beengedi a fájdalmat, akkor kibírja. Nekem ez nagy tanítás, mert én abban hiszek, hogy ezt kell csinálni lelki síkon is. Persze, nem könnyű. Ki a fene akar fájni? Arra törekszem, hogy tudatosan leépítsem az elhárító mechanizmusokat, az "áá, nem is", vagy a "nem szeretném ezt érezni"-t. Ehhez éberség kell, hogy tettem érjem magam, amikor ezt csinálom, és ha elborít egy nehéz érzés, tudatosan rakjam bele magam, éljem át, égessem át magamon, amíg el nem múlik, amíg nem oldódik. Sokszor sikerül már.
A következő lépés aztán, hogy kimondom, ami bennem van.Nah, ez szokta aztán a legtöbb kalamajkát okozni. Nem nekem - én általában ki szoktam mondani a bennem lévő nehéz érzéseket. Hanem a külvilág reakciója! Sokszor nem tudnak mit kezdeni vele, vagy jön a "nem kellene ezt érezned", "ne érezd ezt, érezz valami mást", és egyéb, számomra teljesen abszurd gondolatok. Nem mellesleg az ún. pozitív gondolkodást hirdető könyvek gy része is ezt javasolja, hogy legyél tele jó érzésekkel, sőt, az Erő c.könyvben (ajándékba kaptam) egyenesen az áll, hogy változtasd meg az érzéseidet, és akkor majd megváltozik az életed, ajajaj. Egyszer írok majd erről külön, annyira kiakadok az ilyesmiken, mert hát, az érzéseket nem lehet megváltoztatni! Tudatos döntéssel, hogy na, én akkor mostantól nem fogom ezt érezni, és akkor majd jó lesz, hát ilyet nem lehet! Ez egyenes út az elfojtáshoz, annál rosszabbat én meg el sem tudok képzelni. Az érzéseket csak elfogadni lehet, megélni őket, integrálni őket, és akkor majd jó lesz, persze nem azonnal és rögtön. Na ja, az önismeret nem kínál instant boldogságot, ezért nincs is helye a "még ma megváltozik az életed" címkéjű topikok között. Szóval, a kimondás. Számtalanszor előfordul, hogy kimondom egy helyzetben, pl., hogy most félek, és erre az a reakció - pusztán jó szándékból, persze - hogy ne félj, vagy nem kellene félned. Vagy pl.megismerkedem valakivel, aki észreveszi és visszajelzi, hogy feszengek. Mondom, hogy ez valóban így van, de ez nem neki szól, ez nem róla szól, én nehezen oldódó típus vagyok, erre az illető azt mondja, de ne legyél nehezen oldódó típus. Aha, ja, Köszi. Ez eddig nem jutott eszembe. Tudom, hogy jó szándékból, persze. Mindig jó szándékból,és ezt (kivételesen) cinizmus nélkül mondom. Szóval a külvilág sokszor nem tud ezzel mit kezdeni. Azt hiszem, a hárító manőverek össznépi szinten élnek, és ez a társadalmilag elfogadott norma. Félreértés ne essék, én nem valamiféle megvilágosodottként, kívülről mondom ezt, sokáig én is ezt csináltam, és ha nem vagyok kellően éber és tudatos, a mai napig automatikusan belecsúszom az elfojtásba, a tudomásul nem vételbe.
A végső lépés pedig, hogy "elfogadom, hogy ezt érzem, de már nem az érzésből cselekszem". Hű, ez milyen nehéz! Hogy rendben, elfogadom, hogy félek elmenni egy új csoportba, és ezzel a félelemmel együtt elmegyek. Azt tapasztalom, ha elfogadom az érzést, és ami mögötte van, ami okozza, akkor már nem bénít meg. Van, hat, de tudok másként cselekedni. Fogom a félelmemet, és együtt elmegyünk. Vagy beengedem a fájdalmat, fájok, fájok, fájok, aztán egyszer csak kioldódik, vagy a részemmé válik, vagy lesz vele valami, és egyszer csak rendben lesz. Néha csak nagy sokára.
Az a helyzet, hogy eredetileg a szerepjátszásról akartam írni, de elvitt az érzelmek elfogadása és megélése. Persze, ez is a része. De most felébredt a párom, megyek bújni, úgyhogy majd máskor folytatom.