Mostanában sokat gondolkodom az agresszióról, meg olvasok erről, ha a kezembe kerül valami jó írás. Figyelem, h mi történik az edzéseken, hogy mi játszódik le bennem, mit érzek, mit élek meg és miért. Továbbra is komoly problémát okoz, h nem merek és nem is tudok megütni mást. Kicsit sem. Finoman sem. Akkor sem, ha a partner keményebben rám szól, h üss már meg, vagy hergelni próbál, vagy kinevet. Mindegyik megesett már, amikor férfi edzőpartnerem volt (nő ritkán akad, kevesen is vagyunk, meg ők már a haladók között edzenek, sőt, néha az edző sem engedi, h nők együtt legyenek, pl. tegnap a fojtásból szabadulás gyakorlatnál.) Az említett esetek mindegyike megesett már, volt a férfi rám szólt (majdnem kiabálva, h üssem már meg normálisan), vagy az egyik feladatnál, amikor egymás hasát kellett bokszolni, egyrészt kijelentette, h ő nem fog engem megütni, másrészt, megjegyezte, h "hát, elég lányosan ütsz". Erre nem reagáltam (nem is értettem, hát hogy a fenébe ütnék máshogy, mint lányosan?), aztán kapcsolt valszeg, és hozzátette, hogy "ja, vagy téged nem lehet ezzel idegesíteni?". Akkor rájöttem, h azt szeretné, h keményebben üssem, ja, hát akkor mondja azt, és megpróbáltam kicsit keményebben, kérdeztem is, most már jó, de nem volt jó neki. Egyszer meg valaki kinevetett, amikor fojtogatás címén finoman a nyakára tettem a kezem, de egyszerűen nem megy, hiába adják ki a parancsot, és hiába adja ki agyam is a parancsot, h gyerünk, erősebben-keményebben, valami blokkol, és a mozdulatomban nincsen erő, vagy szándékosan mellényúlok, tompítok. Egyszer, ha lesz bátorságom, megkérdezem az edzőt, ő hogy szokta kezelni ezt a problémát, hátha volt már másnak is ilyen az edzésein, talán van valami jó ötlete.
Egyébként az a szép, hogy az életben is ezt csinálom, soha senkit nem bántok tudatosan biztosan nem), és bármiféle verbális támadás ér, általában ledermedek, vagy csak később észlelem, h engem betámadtak, és méltatlanul bánnak velem, vagy egyszerűen nem szólok vissza, pedig tudom, mit kellene mondanom, de hát az udvariatlanság, vagy bunkóság lenne, és hát azt nem lehet. És ez a gátlás annyira erős bennem, h még az sem írja felül, ha a másik éppen térdig tapos a lelkemben, még annyit sem mondok, hogy hagyd már abba, nemhogy kirobbanó verbális ellentámadást indítanék. És van pár ismerősöm (egyiket-másikat korábban a barátnőmnek is tartottam, tényleg nem vagyok normális), aki ezt kihasználva időről időre rajtam vezeti le a frusztrációját, beszól, bánt, kritizál, én meg hagyom. Baszd meg, van, hogy még mosolygok is hozzá! Ahelyett, hogy visszaszólnék, elküldeném a picsába, vagy egyszerűen csak otthagynám, én szó nélkül végighallgatom, esetleg még egyet és értek vele (megesett!!), vagy utána másról kezdek beszélni, próbálok mondani valami vicceset, hogy azzal engeszteljem ki. És persze, utálom, amikor ezt csinálom, nem valami kellemes szembesülni a gyávaságommal, és attól félek, hiába vagyok elszánva, hogy én ezt többé nem csinálom, valami blokkol bennem, és nem engedi, h megvédjem magam. Ezek a "barátnőim" egyébként jó fejek, néha irgalmatlanul be tudnak szólni, az öltözködésemre például, vagy arra, h szerintük hülyeség az önismeretbe járás, én meg mosolygok, hogy áá, nem is, hidd el, tök jó, vagy mit tudom én, mit csinálok, állok ott lefagyva. És elég sokáig én tényleg azt hittem, h ez normális, h ilyet lehet, h baráti, kollegiális vagy bármilyen egyenrangú viszonyban teljesen rendben van, ha valaki időnként durván vagy finomabban kritizál, beszól, és ezt nekem hagynom kell, egy részem még azonosult is vele, hogy lehet, hogy igaza van, míg persze egy másik énrészem vergődött a méltatlanság ellen, de alapvetően nem csináltam semmit, semmilyen módom nem jeleztem, h ez nekem nem jó, sőt, jópofiztam velük tovább.Bazmeg. Bazmeg, bazmeg, bazmeg. Vagy amikor tavaly egy magát terapeutának nevező nő a csoportfoglalkozásán durván a lelkembe taposott (minősített, és hülyeségeket mondott, abból kiindulva, h ő az orákulum,és ő tudja), én meg először nem is észleltem, h támadás van folyamatban, aztán lefagytam, aztán meg magyarázgatni kezdtem, h de ne nem is, végül elbőgtem magam. Bazmeg. És a következő két hétben, a következő alkalom előtt egyfolytában azon kattogtam, h ott és akkor miért nem reagáltam, miért hagytam, meg attól féltem, azért legközelebb nem ártana jeleztem, h ez nekem annyira nem volt jó. Két hétig nem aludtam rendesen emiatt, és a vége az lett, h a bejelentkező körben (vékony, elcsukló egérhangon) elmondtam, h ez nekem fájt, és azt éltem meg, hogy, és hogy arra kérem, h a jövőben ezt ne tegye. (Erre egyébként az volt a válasza, hogy ő engem nem bántott, csak én éltem meg úgy, mert nekem vannak ezzel problémáim, nem akarok szembenézni ezekkel - nos, ezt követően nem mentem többé hozzá.) Holott - és Á. barátnőm is erre biztatott - megtehettem volna, hogy amikor támad és sérteget, kikérem magamnak, felállok, opcionálisan elküldöm a kurvaanyjába, és rácsapom az ajtót, aztán jónapot, többé nem megyek. De bennem valami ilyenkor letilt, hogy azt nem lehet, nem lehetek udvariatlan, nem bánthatom, nem védhetem meg magam stb, stb.
Nem tudom pontosan, mi ez a mélyen kódolt program, ami tudattalanul fut bennem. Birkaprogramnak hívom néha, amikor hagyom, h megkötözzenek, elvonszoljanak a vágóhídra, majd fejbe verjenek, és nem csinálok semmit. Aztán a kezembe akadt Rory Miller: Konfliktus és erőszak c. könyve, ami egyébként is egy döbbenetesen jó könyv, elsősorban a harcművészeti képzés és a valódi élet-halál harc közti űrt vizsgálja, ajánlott minden küzdősportolónak, bűnüldözéssel-bűnmegelőzéssel foglalkozónak, meg bárkinek, aki szokott az agresszióról gondolkodni, meg veterán önismeretezőknek, meg mindenkinek, aki szerint a világ nem vattacukor-rózsaszín, és akkor sem lesz azzá, ha elég sokáig mantrázzuk magunknak. (Secret, vonzás törvénye-fanoknak nem.) Szóval ebben a könyvben - sok más hasznos és elgondolkoztató meglátás mellett - ír Miller arról, h tapasztalt harcművészeti oktatóként rájött, néha a tanítványokból nagyon mélyen, a tudattalanból hiányzik az engedély, hogy bánthatnak mást, h megvédhetik magukat, h üthetnek igazán erőset. Legtöbbször a férfiak is tompítják az ütéseik erejét (még akkor is, ha megkérik őket ennek az ellenkezőjére), de a nők szinte mindig, és a baj az, hogy amíg ez az edzésen teljesen rendben van, egy valódi összecsapásnál az illető életébe is kerülhet. És egyáltalán nem biztos, hogy éles helyzetben, az adrenalinkoktél hatása alatt nem jönnek elő ezek a társadalmilag mélyen és gondosan beépített fékek. Nőknél különösen. Miller hivatkozik Debra Anne Davis cikkére (a neten elérhető, én is elolvastam), ahol a nő kíméletlen őszinteséggel írja le, h megerőszakolták a saját otthonában, és kiemeli azokat a mozzanatokat, amikor nem akart udvariatlan vagy bunkó lenni, és nem adott magának engedélyt arra, hogy ellenállást tanúsítson, holott akár lehetett is volna esélye.
Szóval ez a könyv döbbentett rá, h valszeg a belső engedély hiányzik bennem arra, h lehetek udvariatlan, akár bunkó és paraszt, amikor bántanak, hiszen aki bánt, az szintén udvariatlan, bunkó és paraszt. Edzésen is a belső engedély hiánya miatt nem merek ütni (ott a külső engedély megvan a partner v. az edző  részéről, de a belső továbbra is hiányzik). Ez mélyre vezet, h miért fut az a program, hogy mindig kedvesnek, udvariasnak kell lenni, akkor is, ha a partner nem az, akkor is, ha ezzel komoly hátrányt szenvedek pl. verbális agresszió során. Nem arról van szó, h valaki véletlenül a lábamra lép, vagy megjegyzi, hogy nem tetszik neki a körömlakkom, én meg válaszul kirobbanóan agresszív és aránytalan ellentámadásba kezdek, hanem amikor valóban bántanak. Remek téma az elkövetkezendő hetekre-hónapokra. Lesz min dolgozni megint.