Lusta voltam edzőterembe menni, lenyomtam itthon inkább gyorsan a Fegyencedzést. Na jó, csak a második lépést mindegyik feladatból. Izgalmasak ezek a saját súllyal végzett gyakorlatok. A képen könnyűnek tűnnek, aztán meg harmincat is alig bírok megcsinálni belőle. Pláne háromszor. Zenét kerestem hozzá, pörgőset, motiválót, így akadtam rá Morricone Ecstasy of Goldjára A jó, a rossz és a csúfból. Imádom - mint mindent Morriconétól - azt is, amikor a Metallica adja elő (brutális!), de mostantól különleges aktualitása lesz: nagy nehezen megegyeztünk, május 4-én erre fogunk bevonulni. Az esküvőre, remélhetőleg. (Kompromisszum rulez, én a Gyűrűk urából akartam a Fellowship's theme-et, végtelenített változatban tudnám hallgatni, és hát, gyűrű - gyűrű, ne vesszük el a részletekben. Még folynak a tárgyalások, h legalább a szertartás alatt ez szóljon a háttérben, oda is kell zene, cserébe lemondok arról, h a meghívón idézetnek a One ring to rule them all legyen, igaz, jobb ötletem egyelőre nincs.) De ez legalább ingyen van. Vettem Esküvő magazint, hogy inspirálódjak, mit is kell szervezni egy esküvőre, az első már rég volt, két éve meg elmaradt, szóval kiestem a rutinból, mondhatni. Van to do-list (ez kábé hasznos, el ne felejtsem 3 hónappal előtte megrendelni a gyűrűpárnát), meg irgalmatlan mennyiségű hirdetés, meg cikkek arról, mi mindent kell a nagy napra. Brrr. Hideg kilel. Ha még egyszer el kell olvasnom, hogy az esküvő talán életünk legszebb napja, akkor bemondom az unalmast, és két tanús esküvőt tartunk farmerban, mert behányok a giccstől, meg a hol diszkrét, hol rámenős tukmálástól. Az egész újság lényege egyetlen mondatban foglalható össze: az életed nagy napja, amikor mindennek tökéletesnek kell lennie, ezért költsél rá kurva sokat. Kibaszott kurva sokat. Mert a jó ízlés, a stílus, meg amit megálmodtál.... jaj. Ó, és tudjuk persze, hogy a stílus nem pénztárca kérdése, de valahogy mégis, minden olyan kurva drága. Mintha a jégszobor, galambröptetés kezdene kimenni a divatból (ez utóbbinak a low budget változata, amikor megkérjük a násznépet, előző este csilis babot vacsorázzanak káposztával, aztán másnak eregethetik a galambokat a szertartás végén - merészebbek akár közben is), de vannak helyette speciális helyszínek, menük és dekorációk, mert életünk nagy napján, ugye.
Én látom magam előtt a tökéletes ruhát, sajnos csak magam előtt, sehol máshol. Egyszerű vonalvezetésű, hosszú fehér ruha, rajta bordó hímzés vagy szalag, hozzá hatalmas fehér kalap bordó szalaggal, oszt jónapot. Jah, hozzá bordó körmök, of course. Semmi fakszni, tüll, csipke, abroncs, strassz, Swarovski kristály, nem, akkor sem, ha ez életem nagy napja. Ötvenezerből kijönne, és akkor a varrónő is jól járt. Mert kölcsönözni ilyet még csak véletlenül se lehet, a drága, trendi szalonok ilyet nem tartanak, szóval varrathatom meg, aztán meg mi a fenét csinálok vele, remélhetőleg nem lesz több esküvőm, szóval lóg majd a szekrényben, még porrongynak se jó, mert ezek azt anyagok nem szívják magukba a vizet. Emlékbe elrakni? Ugyan minek? Az emlék fejben van, no meg ott lesz majd a gyűrűpárna, meg a fényképek, szerintem egy egész ruhát ezért őrizgetni kár.
Egyelőre ott tartunk, h van időpont az anyakönyvvezetőnél, a templomban, meg a meghívottak egy részének már szóltunk, ne csináljanak aznapra programot.
Egyébként persze, hogy meghatódom az esküvő gondolatától, pláne, ha bele merem magam engedni érzelmileg. Erős félelem van bennem, hogy valahogy majd mégsem úgy alakul, közbejön valami, mittudomén (vö. előző évek tapasztalatai), és ilyenkor az agyam a jól bevált trükköt alkalmazza: ha nem engedem bele magam az érzésbe, akkor nem is fog fájni, ha esetleg mégsem úgy alakul. Csakhogy ez egy borzasztó nagy önbecsapás. Ugyanis, akkor is ugyanúgy fájna. Ráadásul még jót sem éltem meg. Szóval a feladat: tudatosan megélni az érzéseimet, az örömöt, a várakozást, hiszen mégiscsak jó dolog esküvőre készülni, ha lehántjuk róla a giccset, a többit pedig a Jóistenre bízni. Én csak kérhetem...