Elmaradt idén a minden kedves dosszié-olvasónak kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok, mert nagy ívben elkerültem a blogomat karácsony környékén. Boldog új évet azért most már kívánok, ha már itt vagyok. Nem írtam, mert nem akartam nyüffögni meg morogni, elrontani ezzel a szép, áldott, meghitt karácsonyt.
Azért az év végi ünnepek még mindig megfirkantanak, elsősorban a karácsony (például, mert az van hamarabb), aztán kisebb mértékben a szilveszter is. A nehéz karácsonyok terhét egyszer, egy csoportjátékban már kidolgoztam magamból, kifájtam a mindig vágyott, de soha nem is volt-idill hiányát, a következő évben a karácsonyi csoportjátékban felcsaptam macskának, és megtapasztaltam, macskaként egészen elviselhető a karácsony, ha elegem lesz, csak fújok egyet, és bevonulok a szék alá, vagy a kemence oldalába. És ha önmagában ez nem lenne elég, akkor tovább szívatom magam a magam által megalkotott irreális elvárásokkal. Sok Nők lapját olvastam idén, ott meg november vége cikkeznek a karácsonyi készülődésről, az ünnepről, melyet szeretteink körében, meghitten jó eltölteni, amikor együtt van a család, és legalább egy napra félretesszük a nézeteltéréseket, és örülünk egymásnak. Mert a karácsony nem a drága ajándékokról, hanem az együtt töltött egyszeri és megismételhetetlen pillanatokról szól, és a legszebb ajándék, amit adhatunk egymásnak, az odafigyelés és a szeretet. Nah, egy hónapig tömtem a fejem ilyenfajta cikkekkel, míg végül kialakult bennem egyfajta csodavárás, hogy karácsony este valami brutálisan csodálatosnak, extrém módon intimnek kell történnie. És nem éreztem semmit. Megittam két Unicumot, és még utána sem éreztem semmit. Na, baszki, nem jön a brutális meghittség és intimitás, valami baj van velem. Aztán leendő uram, aki ezt végignézte, leült mellém a földre, ahol épp a sarokba vágni készültem a kötözendő szaloncukrokat, és elmagyarázta, mi a fenét akarok, hiszen a kapcsolatunk a hétköznapokban is intim, mély és szeretetteljes, nemigen lehet ezt már fokozni, mégis mit vártam. Ezen elgondolkoztam, és rájöttem, karácsony ide vagy oda, annál intimebbek nem tudunk lenni, mint amilyenek általában vagyunk, és az éppen elég. Ettől egészen felvidultam, feldíszítettük a fát, vacsoráztunk, ajándékoztunk, és kisebb gyomorszorítással megúsztam az egészet. Jó volt, mondhatni,életem egyik legjobb karácsonya, azt meg el kell fogadnom, h a karácsony nekem mindig nehéz érzéseket hoz felszínre, akármilyen boldog vagyok a jelenben.
Aztán meg a szilveszter, ami valami miatt szintén nagyon nehéz, mert utálok lezárni és elengedni, de az újtól és a változástól is félek (elég szar leosztás), és év végén mindig késztetést érzek, hogy számot vessek. Ha jó volt az évem (pl.a mostani), akkor félek, jaj, nehogy a következő rossz legyen, ha pedig nehéz, akkor meg, jaj, nehogy a következő is ilyen legyen. Ma már nem ennyire súlyos a helyzet, de eredendő ősbizalom hiányában még mindig van bennem szorongás, amiről ilyenkor mélyen hallgatni kell, hiszen szilveszterkor, ugyebár, vidámnak kell lenni, mert aki ilyenkor nem partizik ezerrel és nem fürdőzik a haverjai körében a népszerűségben és a pezsgő-vodkában, és nem posztolja mindezt ötpercenként a Facebookra, és nem lájkolják ezt legalább ötvenen, az egy lúzer, akinek megérnie is kár az újévet. Én meg, na tessék, alig várom, h elteljen a szilveszter, koccintás, éjfél, hurrá, aztán legszívesebben átaludnám január harmadikáig az egészet.
Boldog 2013-at mindenkinek. A Hold éve lesz egyébként.