Betegen itthon. A kengurus bögrében most mézes hárstea (gyömbért is reszeltem bele próbaképpen), húslevest főzök lassú tűzön, ráérősen, jó sok zöldséggel, és az ágy mellé készített Stodal szirupból tütükézek minden órában. Ma legfeljebb a könyvtárig merészkedek el, annyi levegőzés kell, meg kiolvastam mindent, meg ne basszanak már. Az új könyvtárban még csak egyszer késtem, a régi helyen rendszeresen; egyszer rám is szólt a könyvtáros néni, lehetnék pontosabb, mert minden hónapban 1500-2000 forint büntetést fizetek, feleslegesen. Nos, nekem valóban felesleges volt, aztán pár hónap múlva felújították az egész könyvtárat, festés-mázolás, nyílászáró-csere, új képek a falra, és új könyvek a polcokra, szerintem nagyrészt az én késedelmi díjaimból finanszírozhatták.

Képletet elemzek, barátét, gyakorlásképp, egyelőre - természetesen - ingyen, hiszen még csak zöldfülű asztrológuspalánta vagyok, inkább csak wannabe-asztrológus. Jó sokáig nem is mertem elkezdeni elemezni, pedig amikor elkezdtem asztrológiát tanulni, az ismerősi körömből vagy tízen ajánlkoztak, rajtuk gyakorolhatok nyugodtan (akár horoszkópelemzést is), és megadták a pontos születési dátumukat. Én meg csak halogattam, áá, hát még annyi mindent nem tudok, majd-majd, és így telt el több mint fél év. Aztán ráébredtem pár napja, sosem fogok megtanulni elemezni, ha nem gyakorlom, ha azt tartom szem előtt, mennyi mindent nem tudok még. Azt kell látnom, mennyi mindent tudok már, hiszen tavaly nyár elején még értetlenül néztem egy radixot, most pedig már ki tudom számolni, fel tudom rajzolni, és az értelmezés is jól megy már. Pont annyira, amennyire szűk egy év asztrológiatanulás után menni tud. Szóval, egy hete lelkesen elemzek, aztán utána közösen megbeszéljük, így visszajelzést is kapok. Ugyanígy vagyok a tarot-val is; sokáig azt gondoltam, majd akkor fogok tarot-kirakásra vállalkozni, ha már nagyon jól átlátom az egyes lapok jelentését, és kívülről kenek-vágok legalább háromféle kirakási módot. Aztán rájöttem, bajosan fogom megtanulni a tarot-értelmezést, ha nem találkozom vele a gyakorlatban, ez épp akkora butaság lenne, mintha csak akkor állnék be kesztyűzni az edzésen, amikor már tökéletesen tudok verekedni - fejben. Ilyen nincs. Gyakorlat teszi a macskát, az asztrokatzét éppúgy, mint a tarotmacskát, nem is beszélve a családállító macskákról. Persze, kicsit tartok a megmérettetéstől (ki nem?), nem is akarok úgy tenni, mintha megingathatatlan vérprofi lennék, de fontos, hogy a tudásomat egyre biztosabban merjem használni, miközben folyamatosan tanulok.

Tegnap meghívást kaptam egy barátnőmmel együtt (aki grafológiát tanul) egy nyári természetgyógyász-konferenciára, előadást tartani. Hát, először is betojtam. Én nem szeretek nyilvánosság előtt beszélni, előadást tartani, alapvetően hosszan magyarázni sem szeretek, mert olyankor az az érzésem támad, osztom az észt. (A páromnak erről más lenne a véleménye, vele olykor elengedem magam, és dől belőlem a szó, de hát, valahol nekem is meg kell élnem ezt, meg, lássuk be, itt is magyarázok néha.) Ráadásul van egy - most már legalább tudatos, de még mindig ható - tévhitem, hogy amit én tudok, a többiek is tudják, ergo, mit kellene nekem hosszasan magyaráznom a családállítás törvényeiről, a belső gyermekről, vagy akár asztrológiai minőségekről, hiszen ezt mindenki tudja. Aztán időnként meglepve tapasztalom, hogy nem is. Szóval, ez a probléma épp átdolgozás alatt.
A nyilvánosság előtt való megszólalás már keményebb dió. Sosem szerettem, mindig féltem tőle, és éppen ezért szinte sok életkorban és élethelyzetben szereztem negatív tapasztalatot. Ezek belém égtek, tovább nehezítve az elakadást, és bár az utóbbi években sikeresen elkerültem, hogy szerepelnem kelljen, ezzel a problémát nem oldottam meg, csak praktikusan szőnyeg alá söpörtem. Az önismeret egyik legfontosabb eleme, hogy szembenézek azzal, amitől félek. Legyen az bármi. Hiszen csak így tudom átégetni magamon, és kidolgozni magamból, átélve közben az ezzel járó nehéz érzéseket: szégyent, haragot, dühöt, fájdalmat.
Ráadásul, ha segítőként szeretnék működni, akkor kénytelen leszek kilépni a nyilvánosság elé. Többnyire csak egy-egy csoport elé, de időnként bizony akár nagyobb közönség elé is, mégpedig úgy, hogy előadást tartok arról, amit tudok. És nem mellesleg nem ártana, ha nem úgy tartanék előadást például a családállításról, hogy hölgyeim és uraim, a családállítás erről és erről szól (10 perc beszéd), és igen, vannak a szakmában nagyon jó családállítók, például a Kiss Pisti meg a Nagy Aranka, meg hát remélem, hogy egy kicsit én is, bár én még nem vagyok annyira profi, de azért elég sok mindent tudok már, szóval akár hozzám is eljöhetnek, ha úgy gondolják, én mindenesetre örülnék neki, bár bevallom, egy kicsit félek. Na, így nem lehet. Én sem mennék ilyen önbizalomhiányos családállítóhoz/terapeutához/tanácsadóhoz, sőt, az égvilágon semmit sem bíznék rá, még a letört csizmasarkamat se, nemhogy a lelkemet. Szóval, több önbizalomra van szükségem.
Az önismeretnek abban a fázisában vagyok most, hogy megszületőben van az önbizalmam, az alapok a helyén vannak, már belül tudom, hogy képes vagyok rá, de még nem merem elhinni. Még nem szoktam meg az új minőséget, néha még bizonytalan kislányból reagálok, egyszerűen mert új és szokatlan az egészséges önbizalommal teli felnőtt nő, és az ismeretlen dolgok szorongást okoznak, még akkor is, ha jók. Idő, türelem (is) kell a változáshoz, hogy amikor egy kihívás elé kerülök, ne az automatikus jajÚristen, mostmilesz, én erre képtelen vagyok, inkább bebújok az ágy alá-indíttatásból reagáljak, hanem úgy, hogy oké, lehet hogy félek, ezt elfogadom, de a félelmem ellenére vállalom a kihívást, és merek tapasztalni.
És még valami. Hozzá kell szoknom, hogy pr-olom magam, hiszen ha egyszer életvezetési tanácsadással szeretnék foglalkozni, és klienseket szeretnék (nélkülük elég nehéz dolgozni), akkor -eleinte biztosan- kénytelen leszek reklámozni magam. Jelen lenni, megmutatni magam, még akkor is ha ez nehéz, és nyomulásnak, magamutogatásnak,saját magam fényezésének élem meg. Ez se könnyű. De azt hiszem, azt hiába várom, hogy egyszer csak megszólal a kaputelefon, és aztán soha többet nem hagyja abba, mert folyamatosan érkeznek azok, akik azt szeretnék, hogy én segítsek nekik.
Munkára fel.