Utolért a vég. Néhány napja szembesülnöm kellett vele, hogy 2-3 kilóval több van rajtam, mint amennyit szeretnék. Hála a hajszolt életmódnak, este 8-9-kor esem haza, farkaséhesen, meg amúgy is, van egy hülye szokásom, hogy ha hazaérek, eszem valamit, és hiába edzettem előtte, amit lefekvés előtt 1-1,5 órával falok be, az már bizony lerakódik, pontosan a hasamra és a combomra, még véletlenül se cicimre és a fenekemre. Meg hát, az elmúlt időszakban kicsit jobban megengedtem magamnak, hogy akkor és azt egyek, amit megkívánok (és valahogy sose a nyers zellersalátát zsírszegény öntettel kívántam meg), hát most meglesz a böjtje. Visszatérek az egészséges táplálkozásra. Szenvedek tőle, hiányzik a pogácsa, a bagett, a perec (ezek a gyengéim), de mivel csak néhány kilóról van szó, tudom, hogy rendszeres sporttal és egészséges étkezéssel hamar le fogom adni. Nem is arról akarok írni, hogy az életmódváltás jegyében tegnap ebédre pl. lenmagos-zöldborsós rántottát ettem rozskenyérrel (kolbászos-tejfölös rakott krumpli helyett, hjaj), hanem sokkal inkább arról, hogyan alakult a testképem az elmúlt években.
Kezdetben volt a soványságmánia. Már többször írtam, kamaszkorom végéig kövér voltam (80 kg), sokat csúfoltak miatta, így lett egy olyan hiedelmem, hogyha majd karcsú leszek, akkor szerethető leszek, és nem fognak bántani. Nos, a súlyom miatt valóban nem (bár néha még ez is előfordult, általában nálam jóval kövérebb nőktől), de rá kellett jönnöm, hogy a kutya valójában nem itt van elásva. A testsúly csak tünet, nem ok. 17 éves koromra szépen lefogytam, 57-60 kilóra, persze sokáig nyígtam, mert még így is kövérnek éreztem magam (már megint fejben volt a probléma), aztán szép lassan eljutottam oda, hogy elkezdjem elfogadni a testemet. (Állítólag vannak olyanok, akik végül meg is szeretik a sajátjukat, szeretnék egyszer én is itt tartani.) Szerencsére túl vagyok a soványságmánián, már nem célom mindenáron, hogy vékony legyek. Főleg, hogy 3 éve rendszeresen sportolok, erős, fitt és feszes lettem, és egyáltalán nem bánom már, hogy nem vagyok 50 kiló (a 165 centis magasságomhoz), mert menet közben inkább a feszes, izmos, de nőiesen kerek testkép lett az ideálom. Voltam egyébként egy rövid ideig 52 kiló is, amikor az előző párommal szakítottam, nagyon megviselt, és egyáltalán nem néztem ki jól. A mellem lógott, mint két üres túrószacskó, a fenekem eltűnt, a vállam csapott lett, és még mindig volt egy icipici hasam, egyszerűen, mert ilyen alkat vagyok. És a környezetemnek sem tetszettem, nem is értettem jó darabig, miért nem, hiszen életemben nem voltam még ilyen vékony, de a férfiismerőseim fanyalogtak. Tapasztalásnak jó volt, megélhettem, kipróbálhattam, és most már tudom, hogy nem ezt szeretném (főleg, hogy végérvényesen megdőlt az a hiedelmem, hogy vékonyság = szerethetőség).
Persze kurva nehéz, ha a médiában szinte csak tökéletesre fotosoppolt, álomtestű nőket látok, egyszerűen beleég a retinámba, a tudatomba, ha akarom, ha nem. Így aztán, valahányszor tükörbe nézek, az az érzésem támad, hogy még mindig nem vagyok elég jó. Például, amikor menyasszonyi ruhát kerestem, pózoltak a magas, vékony, bármit-adnak-rám-jól-áll-rajtam modellek a ruhakölteményekben, én meg álltam leforrázva a tükör előtt a szalonban, hogy rajtam valahogy nem úgy áll, pedig meglehetősen csinosnak mondott vagyok. Aztán egy szabónő honlapjára tévedtem, ahol láttam az elkészült ruhákat magukon a menyasszonyokon (nem modelleken), akkor láttam először hús-vér menyasszonyokat, egyik sem volt tökéletes, de mind nagyon vonzó volt (még súlyfelesleggel is), és akkor kezdtem megérteni, hogy nem velem van a baj. Csak hát, ugye tudjuk, hogy amit sokszor látunk, hallunk stb, arról egy idő után elhisszük, hogy az az igaz, szépen beépül és hat, ezen alapul minden reklám is, ezt mindenki tudja. De hiába tudjuk, akkor is borzasztóan nehéz kivonni magunkat a hatása alól.
Nekem most az segít az önelfogadásban, hogy valódi, hús-vér nőkről készült képeket nézegetek, illetve a soványságkultusz előtt készült divatfotókat. Nem önmentegetésként, hanem mert valóban annyira torzult a női testről alkotott képem. És azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.
Egyre nagyobb a szakadék aközött, amit a média mutat, és aközött, ahogy valójában kinézünk. És nem csak a soványságkultusz miatt. Nagy mell, vékony derék, kerek fenék, hosszú láb - ez minden nő álma, nem? De kinek ilyen valójában a testalkata?


Ehhez képest:
Zseniális kezdeményezés a My body gallery: nők töltenek fel képeket saját magukról, megadva testsúlyt, testmagasságot, ruhaméretet. Minden elismerésem, nagyon bátornak tartom ezeket a nőket, akik így merik vállalni a saját testüket, a maguk, úgymond, tökéletlenségében. Érdemes nézegetni, látni, milyen sokfélék vagyunk, és sokféleségünkben szépek. És igazi felüdülés a sok megcsinált, beállított, retusált kép után.
Nem arról van szó, hogy nem kell tenni magunkért. Ki kell hozni magunkból - a testünkből is - a lehető legjobbat. De bőven elég, ha az optimálisra, és nem az ideálisra törekszünk.

Végzetül az egyik nagy kedvencem. Nem sovány, még csak nem is kimondottan izmos, mégis eszméletlenül szexi:

De sok nőt ismerek, súlyfelesleggel, egyéb testi "tökéletlenséggel", akik jól érzik magukat a bőrükben, és őrületesen vonzóak, kívánatosak. Közéjük szeretnék tartozni én is.