Sok minden történt velem az elmúlt hetekben. Például férjhez mentem. Az esküvő megér egy külön posztot, de valójában arról a legnehezebb írni. Mert annyira csodálatos volt, hogy nehéz elkerülni, ne legyen szirupos-közhelyes, és visszaadja azt az érzést, ami engem (és a férjemet) átjárt.
Meg új dolgokat próbáltam ki az elmúlt hetekben, érdekes tapasztalásokat szereztem, és egy kis időre bátorságpróbám legnagyobb kihívását, a Krav Maga edzéseket is szüneteltem. Időrendben ez az első, és egyébként is elkapott a nosztalgia, úgyhogy ezzel kezdem.

Azzal kezdődött, hogy az esküvő előtti 3 héten már nem mentem Krav Magára. Mert az egy dolog, hogy nem akartam a karomon és a lábamon lila foltokkal férjhez menni, de legjobban mégis attól féltem, amilyen profin bokszolok a rózsaszín kesztyűmben, majd pont a nagy nap előtt egy héttel nézek bele egy ütésbe, aztán házasodhatok monoklival, és az ültetőkártya mellé hosszas magyarázatot mellékelhetünk a násznépnek. (Tetszik tudni, nem családon belüli erőszak, a menyasszony nem védte megfelelően a fejét a kesztyűzéskor. Viszont a menyasszonyrablással ne is tessék próbálkozni. A menyasszony 8 hónapja, a vőlegény két és fél éve Krav Magázik. Csak szólunk.)
Meg egy kicsit untam is már.
Rengeteget tanultam a több mint 8 hónap alatt. Önvédelemről, agresszióról: a saját agressziómról, és arról, hogyan reagálok, ha engem ér agresszió. (Pánikszerűen, mondhatni.) Aztán arról is, hogyan kell kitörni a stressz okozta lefagyásból. Ó, mennyire utáltam az ébresztésből ellentámadás fedőnevű gyakorlatot! A csoport egyik fele behunyja a szemét, a másik fele pedig körbejár, és az órán tanult támadással megtámadja a becsukott szeműt. A feladat: oldd meg. Reagálni azonnal, nem lefagyni, hanem szemet kinyitni, felmérni, honnan jön a támadás, és milyen, és azonnal ellentámadásba kezdeni. Ez a feladat volt hivatott modellezni a stresszhelyzetet. Esetemben bejött. Szörnyen stresszeltem, amíg becsukott szemmel álltam, körülöttem mindenféle neszek, a mellettem lévőt már megtámadták, én meg várom, ki, mikor, milyen irányból és hogyan fog támadni, és főleg: hogy fogok én arra reagálni?! De annyit gyakoroltam, hogy végül egészen jól belejöttem. Lám, ezt is meg lehet tanulni. Nem is tudtam magamról, hogy én ilyeneket meg tudok tanulni. Naná, hogy nőtt az önbizalmam! Kiléptem a komfortzónámból, és új tapasztalatokat integráltam - az önbizalom pedig sikerélményekből táplálkozik. Minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb az eredmény. Ez nagyon jó volt.
De mentem haza edzés után sírva is néha. Hogy milyen béna vagyok, sosem fogom megtanulni a egyenes rúgás védését, a sípcsontomat meg összerúgták, ráállni is alig tudok, ráadásul néhány férfi attól érzi férfiasabbnak magát, ha finoman megaláz. Persze nem durván, nem látványosan, csak gyengéden, hogy helyreálljon az önbecsülése aznapra. Van, akinek ez kell hozzá. Például amikor fejbe rúgtam az egyik haladó srácot. Először a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudott, aztán az lett a vége, hogy megmagyarázta, valójában én rúgtam rosszul. Értem én. Engem nem zavar. Jó volt megélni, hogy ez az égvilágon semmit nem von le az értékemből.
Aztán volt olyan, hogy csak az első kocsmáig jutottunk edzés után, mert annyira firkantam, hogy már csak egy sör segített. És a sörözőben, a félhajléktalanok és diszkréten félrenéző csaposné között férjuram vállára borulva zokogtam, mennyire nem megy nekem, és feladom, és a büdös életben nem megyek többet. Aztán mentem. Nem azért, mert szerettem, hanem mert tudtam, hogy ez nekem jó. Még ha nem is éreztem.
És paradox módon, egy ilyen maszkulin (ha úgy tetszik, marsikus) közegben rengeteget tanultam a saját nőségemről. Ott vált konkrét tapasztalássá, hogy nőnek lenni azt is jelenti, hogy egyáltalán nem kell ugyanannyit teljesítenem, mint a férfiaknak, és hogy ez teljesen rendben van. Teljesen más ezt elgondolni - és megint más, ha ezt tapasztalásból eredő felismerésként beépíteni. Pár hónap után egyszer csak abbahagytam, hogy arra törekedjek, hogy egyszer majd ugyanúgy tudjak verekedni, mint egy férfi. Többé nem vártam el magamtól. Álltam a rózsaszín bokszkesztyűmmel, minden menet végén vesztesen  a férfiak ellen - és megéreztem, hogy ez így teljesen rendben van. Láttam olyan nőt, aki elkeseredett dührohamot kapott, amiért nem tudta legyőzni a férjemet - még a cipőjét is hozzávágta mérgében. Vagy aki azzal dicsekedett, mennyivel erősebb, mint a legtöbb férfi az edzésen. Leírva talán nem tűnik olyan nagy horderejűnek, de felszabadító erejű érzés volt, és valóban a véremmé vált.
De valójában nem igazán szerettem oda járni. Nem volt sikerélményem (kivéve a kimondottan nőknek szervezett önvédelmi szemináriumot - ott én voltam az egyik legjobb - igaz, a többi résztvevő nagy része nem tanult önvédelmet. Vakok közt félszeműnek lenni király). Viszont a kitartás, a véres-verítékes munka (mindkettő szó szerint értendő, nyalogattam már le vért a fogvédőmről) meghozta gyümölcsét. Lassanként megtanultam néhány alapvető fogást, reflexszé vált a 360 fokos testvédekezés, és megtapasztaltam (a bulletmaneknek hála), hogy egy százötven kilós férfi szeme, orra és lágyéka is van annyira érzékeny, hogy adott esetben elálljon a további támadástól, ha eltalálom.
Hiányzik a Krav Maga - no nem az edzés alatti kínlódások, beégések, hanem az a sok minden, amit ott tanultam. Az, hogy erősebb, magabiztosabb lettem, és olyan tapasztalatokat szereztem, amelyeket sehol máshol nem tudtam volna megszerezni. Lehet, hogy megyek majd még. De most táncolni kezdtem, és ez újabb, teljesen más jellegű élményeket hozott.