Több mint egy hónap kitartó és lankadatlan meditáció tapasztalatai következnek. Említettem, ugye, hogy a célom az elmém lecsendesítése, és a minél teljesebb jelenlét megtapasztalása.

Nos, az első és legmarkánsabb tapasztalat, hogy mennyire nem vagyok a jelenben. Nehéz erről beszélni, hétvégén is nehezen tudtam elmagyarázni egy barátomnak, hogy mit jelent ez pontosan. Csak olyanokat tudtam mondani, hogy a jelenlét az, amikor benne vagyok az áramlásban, együtt haladok az élettel, éber vagyok, tudatos, nyitott és befogadó. Persze, sokszor gondolom azt, hogy ilyen vagyok - de ezt megtapasztalni teljesen más. Olyan, mint elmesélni az orgazmust annak, akinek még sosem volt: kérem szépen, a hüvelyizmok ritmikus összehúzódása, ami átterjed az egész testre, magas szintű kéjérzettel társulva,mely rövid időre egyfajta önkontrollvesztést eredményez, majd utána kellemes elernyedtség-érzés követi. Azt hiszem, ez alapján sem le nem festettem, milyen az orgazmus, sem pedig különösebb kedvet nem csináltam hozzá. Kicsit így vagyok a jelenléttel is. Elmondani nehéz, de pontosan érzékelem, mikor vagyok benne. Sokszor olvastam már róla (valójában az ezo-spiri-pszicho biznisz közhelye), hogy mennyire nem vagyunk a jelenben. És egészen más megtapasztalni, hogy ja, amúgy tényleg. Aztakurva, mennyire nem. Legtöbbször, amikor csinálok valamit, a tudatom épp valahol másutt van: a jövőben (tervezgetek valamit), vagy a múltban (felidézek valamit, sőt, azon is rajtakaptam magam, hogy legtöbbször nem is pozitív élményt). Reagálok, értékelek, kategorizálok szinte minden pillanatban. Nem is érzékelem sokszor, mi történik körülöttem (és főként: bennem), mert futom az elmém szokásos-mókuskerék-köreit. A legnagyobb bajom nekem ezzel, hogy ez végtelenül fárasztó. Olyan zajt okoz a fejemben, ami rettenetesen zavar; persze, hiszen túl régóta csinálom. Amikor először sikerült meditációban lecsendesíteni az elmémet (a bal agyféltekémet), az első élményem a csend volt. Uramisten, végre csend van a fejemben! Túlzott bal agyfélteke-dominanciás működésem számára ez volt a béke és a nyugalom maga. Már ezért megérte. Azóta is ez a kedvenc élményem. Ezzel együtt  - bár nem törekszem rá - ehhez a belső nyugalomhoz sokszor társul örömérzés, kvázi "ok nélkül", csak úgy. És ezt a békét és örömöt sokszor érzem azóta csak úgy, amikor nem meditálok. Ah, yeah! Élni ist gut. Egyértelműen csökkent a hiánymotiváltságom, s elmozdultam az amit még nem-ből az amit már igen-felé.

  A másik meghatározó tapasztalásom a türelmetlenség volt. Ez megérne egy külön bejegyzést, az elmúlt hetekben ugyanis nagyon hangsúlyossá vált. Amióta ráláttam, mennyire meghatározza a működésemet, ezen dolgozom. (Persze elég türelmetlenül.) És ott a kérdés bennem: ugyan mégis mi a fenét hajszolok? És nem tudom. Valszeg egy jó kis illúziót, ami arra jó, hogy ne legyek a mostban, a jelenben, abban a folyamatban, amelyben éppen vagyok. De mire jó ez nekem? Miért működöm így? Miért csinálom ezt? És nem tudom. De rettentő türelmetlenül keresem a megoldást.

A harmadik pedig, hogy mennyire nehezen fogadom el az érzéseimet. Nem akarom őket érezni  - főleg a negatívakat, persze - ezért aztán mindenféle trükkökkel próbálom kicselezni őket. Pl. hogy úgy teszek, mintha nem érezném. Vagy megpróbálok rájönni, ezt most miért érzem, azzal áltatván magam, hogyha megvan az ok, akkor megszűnik az érzés. Ez egy téves, bár elég makacs elképzelésem, eredete elég mélyen gyökerező kisgyerekkori sérülés, összefüggésben a túlzott kontrolligényemmel.

Aztán olvastam Feldmárnál a Facebookon valamit, a gondolkodásról, ami sok mindenre választ adott.

"Azt hiszem, hogy ha egy újszülött nem érzi magát sürgetve, hogy azonnal nőjön föl, akkor nyugodtan engedi tartani magát az anya karjaiban, és a gondolkodás, a szavak, a 'logos', az intellektus fejlődik a maga módján, lassan, játékosan, és szolgája a szívet, az érzelmeket, a vágyakat. Ha viszont az anyára nem lehet számítani mert szomorú, vagy fél, vagy dühös, kiszámíthatatlan vagy elérhetetlen, akkor a picit a megsemmisülés ijedelme árasztja el. Úgy érzi zuhan, nincs kibe, mibe kapaszkodnia, így villám-gyorsan elkapja önmagát intellektusa karjaival, gondolkodni kezd, hogy ne szorongjon. Ekkor a gondolkodás védekezés és agresszió, olyan mint a tigris fogai és körmei."

No nem az itt anyukám a lényeg. (Hála a terápiának, az teljesen rendben van.)
Hanem megértettem valamit, miért van az ez a túlzott gondolkodás, a bal agyfélteke-dominancia, az "ezer majom csevegése" a fejemben
Itt tartok most.