Abszolút kezdőknek, mint amilyen én vagyok. Még soha életemben nem méregtelenítettem. Egyszer 4 és fél napig nem ettem mást, csak gyümölcsöt, párolt zöldséget és olajos magvakat, és az is nagyon nehéz volt.
Most, úgy hiszem, ez a néhány nap méregtelenítés segíteni fog elindulni a gyógyulás felé. Bízom benne, hamarabb leszek újra teljesen egészséges, ha megszabadulok némi méreganyagtól. (Mivel elég hedonistán - bár fél éve húsmentesen - élek, valszeg elég sok lehet.)
Ma délben kezdtem. Befaltam az ebédemet, ittam utána egy kávét - rituálisan az utolsót a nagy elhatározás előtt - aztán már csak vizet, gyógyteát, estére frissen facsart zöldséglevet. (A cékla-zellerlé egyszerűen borzalmas. Bezzeg milyen egészséges! Sovány vigasz.) A tervem legalább 3 nap teljes léböjt: Neera szirup, és esetleg zöldség- és gyümölcslé frissen préselve. A 10 napos teljes Neera-kúrát egészen biztosan nem tudnám végigcsinálni - fejben tartom elképzelhetetlennek a magam számára. Hogy én 10 napig ne egyek...
Azt hiszem, az egész a kondicionáltságról szól. A méregtelenedés mellett erről is szerezhetek remek tapasztalásokat. Egyrészt, valami alapvető, zsigeri rémület van bennem attól, hogy éhen fogok halni - holott pontosan tudom, hogy ez nem így lesz. Lejátszom a meccset fejben, megnyugtatom magam, hogy hiszen a leveknek hála még kalóriabevitelem is lesz, ezért aztán végképp nem kell attól tartanom, hogy baj lesz - aztán újra előtör belőlem. Érdekes, és messzire vezet. Egészen a fiktív éhségérzetig. Hányszor eszem úgy, hogy valójában nem vagyok éhes? Hányszor eszem valami helyett? Mondjuk, hogy megnyugodjak, vagy eltereljem a figyelmemet valami nehezebbről. Hányszor érzek olthatatlan vágyat arra, hogy egyek valamit, holott, ha odafigyelek, pontosan érzem, hogy tele van a gyomrom és a hasam, tehát valójában a testem nem éhes - csak az agyam csap be.
Kiskoromban rendszeresen étellel (édességgel) jutalmaztak/vigasztaltak, nem csoda hát, ha erre kondicionálódtam. Jutalomfalatok, nassolás, amikor ideges vagyok, ünneplés finom étellel. A hétköznapokban általában észre sem veszem, mennyire az étel körül pörögnek a gondolataim, hiszen elérhető. Amint viszont megvonom magamtól, beindul a hangos vészjelző rendszer. Úristen, most mi lesz? Azt hiszem, valójában nem is az éhenhalástól félek, hanem hogy megfosztódom egy fontos örömforrástól. Ráadásul az étkezések remekül strukturálják az időmet, és segítenek kitölteni a sokszor üresnek és értelmetlennek érzett munkanapomat. Reggel, beérkezés után kávé, 9 körül reggel, fél 1-kor ebéd, délután valami gyümölcs, és eltelik a nap. Ha meg nagyon nehezen telne, akkor rágcsálás a monitor előtt. Attól tartok, ez a pár nap világosan meg fogja mutatni, hogy is érzem magam valójában a munkahelyemen. Nem lesz, ami egy kicsit is elterelje a figyelmemet. Brr.
Egészen kicsi korom óta súlyproblémákkal küzdök. 14 évesen egyszer lefogytam - fél év alatt, brutál akaraterővel, aztán egy év alatt visszahíztam az egészet. 17 évesen is nekiláttam egy fogyókúrának - körülbelül 20-22 kilót fogytam, azóta tartom a súlyomat. Odafigyeléssel, sporttal. Persze, lehetnék mondjuk 58 kiló is a 60 helyett -  és néha, ha nem gorcsölök rá, ez össze is jön. Viszont - a drasztikus kamaszkori fogyókúrák maradványaként - elképesztően utálom az ételmegvonást. Rossz érzéssel tölt el, ha nem ehetek azt és akkor, amikor akarok. (Legtöbbször, ha tudom, hogy bármikor bármit megehetek, nem akarok enni. A tudat fontos, hogy megtehetem.) Nem az akaraterőmmel van gond, azt hiszem, ezt a két fogyókúra bizonyította. Inkább a rosszul bedrótozott evés-jutalmazás-stresszcsökkentés mechanizmussal. Ráadásul tápszeres baba voltam, dr. Spock módszerével, szigorúan 3-4 óránként etetve - akkor is, ha üvöltöttem az éhségtől. Azt hiszem, egy ilyen böjt ezeket a mélyen berögzült félelmeket is aktiválja. A kétségbeesést, a magamra hagyottságot, a tehetetlenséget, az elveszettség érzését. Valószínűleg ez a tudattalan - vagyis, most már nagyjából tudatos - regresszió okozza, hogy ennyire szenvedek, pedig egyelőre mindössze 8 órája böjtölök.
Talán ezért tartják úgy, hogy a böjt legalább annyira pszichés, mint testi terápia. Lehetőségem nyílik rálátni a tudattalan félelmeimre. És hát ez, ismerjük be, nem az a kimondott Pepsi-érzés.