- Későn jövök este, megyek az államkincstárba - szólt oda a férjem, puszit nyomott és visszaaludt.
Kabátot vettem, kiléptem az ajtón a hajnali ködbe és elindultam dolgozni. Lecsukódó pillákkal zötyögtem a metrón, fejemet a korlátnak támasztva.
- Álomkincstár - forgattam a fejemben félálomban a szót, amikor a metró becsattogott az alagútba.

Fehér márványos csarnokba jutottam. A csarnok közepén márványpulpitus állt, a mennyezetről színes álomfogók lógtak. Odaléptem a pultnál ücsörgő bájos arcú, szemüveges, szőke kisasszonyhoz.
- Jó éjszakát kívánok! - köszönt kedvesen - Milyen álmot szeretne?
- Lágyat, könnyűt, örömet hozót - feleltem, tétován toporogva.
- Könnyű álmok, második emelet - szólt a hölgy és a lift felé mutatott. Átvágtam a csarnokon, beléptem a liftbe, az pedig szélsebesen a második emeletre repített. Kiszálltam. Hosszú folyosó nyílt előttem, jobbra és balra újabb folyosók nyíltak belőle. Az egész emeletet belengte egy dallam, a Könnyű álmot hozzon az éj, egészen olyan volt, mint amikor a nagymamám énekelte pici koromban az ágyam mellett. Elindultam a hosszú folyosón, mentem egy darabig, majd jobbra fordultam. Erről a folyosóról ajtók nyíltak, egy jobbra, egy balra, egymás után, mindegyiken felirat.
- Könnyű álmok,virágos rét - olvastam az elsőn. - Könnyű álmok, tavaszi hintázás - kínálta magát a második.
Benyitottam az első ajtón. Odabent valóban virágos rét fogadott, virágillat és madárcsicsergés, kék és sárga vadvirágok a lábam előtt. Ráléptem a fűre, felnéztem a Napra, hajamat könnyű szellő lebegtette. Egyszerre csak láttam, hogy már nem is csizmában, bőrkabátban állok, hanem mezítláb, virágos kartonruhában, kezemben kosár, benne apró gombák, hajamban kék ibolyakoszorú. Édes illat zsongított el, leheveredtem a fűbe. Selymes, zöld gyep simogatott, belélegeztem a nyári föld illatát. Távolról halk miákolást hallottam és arra gondoltam, bárcsak közelebb jönne ez a cica.
Egyszerre egy másik teremben találtam magam. Könnyű álmok, kicicák - olvastam el az ajtón a feliratot, bent pedig szürke kiscicák ücsörögtek egy kosárban. Öten voltak, ketten kifelé kandikáltak kíváncsian, ketten szunyókáltak, az ötödik pedig mindenáron ki akart mászni a kosárból. Odamentem hozzájuk és simogatni kezdtem őket. A szundikálók halkan doromboltak, a kíváncsiak hozzám dörgölőztek, az ötödiket pedig az ölembe vettem. Leguggoltam a kosár mellett a selymes bundák és dorombolás bűvöletében.

- A Batthyány tér következik - hallottam távolról egy géphangot, és fénysebességgel távolodni kezdtem a cicáktól.
- Arra ne menjen, a pincében a rossz álmok vannak - kiáltott még utánam a recepciós hölgy, de én már megállíthatatlanul száguldottam, vissza a hétfő hajnalba, a csattogó metróra, a Batthyány tér felé. Kiszálltam, felléptem a mozgólépcsőre. A hangosbemondóban bemondták, készítsék elő jegyüket vagy bérletüket, a kijáratnál ellenőrzést végzünk. Belenyúltam a táskámba a bérletemért, és ekkor vettem észre, hogy néhány szál szürke szőr tapadt a tenyeremhez.