Bármennyire is fáj, ahogy a munkáltatóm hozzááll az iskolába járásomhoz (saját szabiból kell megoldanom, meg túlórákból, magyarul minden nap fél 7-re járok, és egyetlen egy pihenőnapom nem lesz idén, karácsonykor sem), hétfőn csakis arra koncentrálok, ma van az első nap az iskolában. Nézegetem az órarendet, délelőtt Általános lélektan 1. előadás, délután Matematikai statisztika 1. előadás (itt különösen rosszat jelent azt egyes szám, tehát lesz még folytatás, brr), aztán Anatómia és neurológia 1. előadás este 6-ig. Végre elkezdődik, amire már egy éve várok! Lassan, mint egy infúzió, visszacsepeg a szívembe az öröm és a lelkesedés. Elsőéves pszichológia szakos hallgató - ízlelgetem, és karomon végigfut a büszkeség libabőre. Ismerősöm is van, egy nagyon jó barátnőm barátnője, lelkes, szőke lány. Nem vagyok elveszve a nagy tömegben, együtt ebédelünk, együtt kávézunk, kiderül, hogy asztrológus, képletekről beszélgetünk, statisztikától együtt reszketünk.
Aztán persze nem esszük olyan forrón a kását, kiderül, az ált. lélektan valójában a pszichológia kognitív része, ami engem kevésbé érdekel, a statisztikatanár kellemes személyiség, de előszeretettel UV-ztat, és az utolsó három órában sokkal, de sokkal többet megtudok a sejt élettanáról, mint amennyit szerettem volna. Ez komoly lesz. Vérkomoly. Élettanórán vér folyik - átvitt értelemben persze, boncolni nem kell, de már tudom, miért teszi tönkre a vörösvértesteket a túl sós és a desztillált víz. Észlelés nem= érzékelés. Ja, tényleg, rémlik valami a pedagógia-pszichológia szigorlatból. Ozmózis, transzdukció, endoplazmatikus retikulum. Sebesre töri az ujjam a toll nap végére, annyit jegyzetek. Jézusom, mikor fogunk mi Rorschach-próbáról, személyiséglélektanról, terápiás gyakorlatról tanulni? Sokára, sokára. Addig még le kell vizsgázni iszonyú vastag könyvekből, statisztikai programból, biflázós jegyzetekből.
Sebaj. Pszichológia szak, én így szeretlek.