Tulajdonképp Eperke posztja ihletett (mint már oly sokszor).
Ma új hullámban támadt a betegség, reggelre belázasodtam, tegnap talán túl virgonc voltam, korai volt még. Tanultam belőle, ma ki sem dugtam az orrom az ágyból. Azaz, ki sem dugtam volna, ha nekem is lenne egy legjobb barátom, mint Bernyakengunak Robi, a béka, aki húslevest főz és lázcsillapítót hoz dögrovás idején. A férjem is beteg, én pedig elhatároztam, hogy húslevest fogok főzni, sőt, vegetáriánus létemre, enni is (a húst azért diszkréten félretolom). Jól bezöldségelem, az ízeket úgysem érzem, és a nagymamám mindig azt mondta, betegeknek húsleves kell. Úgyhogy először is leóvakodtam a zöldségeshez meg húsért, útba ejtettem a patikát, aztán nekiláttam. Ha már felpörögtem a répapucolástól, készítettem házilag májgombócot is, a maradék répából és fonnyadt almából pedig fűszeres zabkekszet (kidobni mégiscsak kár, ezt is mondta mindig a nagymamám). És igaz, hogy kutyául éreztem magam, és vedeltem közben a gyömbéres hársteát, mégis elmondhatatlanul élveztem a főzést. Azért elmondom. Nem alkottam gasztronómiai csodát (a májgombócokat mintha külön-külön seggbe rúgták volna, a kekszek is keszekuszák), de nagyon jó volt azt érezni, hogy ráérek erre. Ráérek a gombóccal pepecselni, a süteményt egyenletesre formázni. Végre nem kapkodok, csak úgy gyorsan bevágom a tepsibe osztjóvanaz, mosom is el a tálat, közben lejárt a mosás, egyet keverek, megyek teregetni, aztán jöhet közben rendrakás, gyorsan-gyorsan, mert csak egy napom van mindenre. Jó volt saját kezűleg alkotni valamit. (Rajzolni, szabni-varrni úgy sem tudok.) Jó volt ráérni. Egészen más minőség így főzni.
És ahogy csendesen tettem-vettem a konyhában, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha valahogy mindig ráérnék erre. Ősszel befőzni, nem csak kapkodva, munka után 3-4 üveg baracklekvárt, vagy külön erre a napra kivenni szabadságot, mint tavalyelőtt, amikor eperlekvárt főztem. Hanem lekvárt, befőttet, lecsót, paradicsomot befőzni, savanyúságot, rumos meggyet eltenni, gyümölcsöt aszalni. Minden tiszteletem azoké az asszonyoké, akiknek napi 8 óra munka, gyermeknevelés, háztartás mellett erre is jut energiájuk. Nekem valahogy sose jutott. Örökké csak kapkodtam, félszívvel voltam jelen a háztartásban. 
Ha léteznek párhuzamos univerzumok, az egyikben én, a panelben felcseperedett nő, kertes házban élek valahol falun, kapálom a konyhakertemet, saját kezűleg szedett szilvát aszalok a verandán (vagy tudomisén, hol szokták), és főzök a többiből igazi sűrű, cukormentes szilvalekvárt, fél napig rotyogtatva a nyári konyhában. Magam sütöm a kenyeret (évek alatt csak belejönnék!), napszagú, friss, konyhakerti paradicsommal eszem és megköszönöm a tyúkoknak, amikor tojnak tojást. 
Tudom, tudom, lázas vagyok. És azt is, hogy gazdálkodni sem fenékig tejfel. Talán csak innen, a tizedik emeletről tűnik olyan fenemód romantikusnak. Megvan a maga nehézsége. De akkor is. Egy párhuzamos univerzumban kapálok a konyhakertben és késő nyártól ősz végéig befőzök és szüretelek. Van ebben valami spirituális.

(A kép forrása: http://enterior.blogspot.hu/2013/05/nyari-konyha-kertben.html)