Olvastam nemrég Albert Györgyi könyvét, még az elsőt, a depresszióról szólót. Miért pont én? a címe. Depressziósoknak, vagy arra hajlamosoknak elég veszélyes olvasmány, mert az ember szinte kedvet kap... merthogy van olyan, hogy egy, a pszichoaktív szerek fiziológiai hatásáról szóló iromány (direkt elrettentő célzattal!) olvastán az ember egyszer csak úgy de úgy megkíván egy spanglit, nem?
De hogy az Albert Györgyi. Furcsa volt így olvasni, mivel én sokat nem tudtam róla, csak, hogy depressziós, meg mintha ivott is volna, aminek kapcsán sokat foglalkozott vele a bulvármédia, aztán már az se, aztán egyszer csak meghalt.
Jól írta meg a könyvet. Stílusosan, és rengeteg öniróniával, ami már önmagában is dicséretes. Az elején írt a depresszióról általában, kicsit szakorvosiul, kicsit közérthetően, bölcsészdiplomával tökéletesen olvasható. Aztán meg önmagáról, kíméletlen őszinteséggel, ami egyrészt nagy bátorságra vall, másrészt meg nem értem, miért. Terápiás céllal, hogy lám, fel merem vállalni a nagyvilág előtt, milyen gusztustalan mélységekbe sodorhat a betegség, és akkor már muszáj szembenézni, ha le van írva és ki van adva és olvassák? Vagy hogy javítsa a közvélekedést a pszichés betegségekről? Hogy nem mind hülye, aki antidepibogyót tol, és nem csak jódógában nem tud micsinálni? Hogy ez tényleg betegség, nem hiszti, nem manír? Ha ez volt a cél, hát le a kalappal, na de ennyire nagyon kiteregetni a szennyest! Azért mégiscsak van egy határ, amit az ember nem lép túl, bármennyire is önboncol, néhány dolgot szemérmesen elhallgat, például, hogy nagyon szeretne egyszer két pasival dugni, de a neveltetése (hálistennek) megakadályozza ebben, mert hát mégiscsak, no.
De ha leírta, hát jól tette, aztán a könyv végén meg híresembereket interjúvolt, akik szintén átestek-átesnek ezen a betegségen. És ez jó, ha ismert emberek is adják ehhez az arcukat, depresszióreklám, lám, a sztároknak is van, szerezd meg még ma, de nem, nem akarok ezen ironizálni, mert ez tényleg jó. Hogy megtörte a tabut, és mert róla beszélni, és utána már mások is, a nagy comingout, szinte mint az anonim alkeszeknél ("Mari vagyok, depressziós".)
A könyv akkor - 2005-ben - azzal zárult, hogy Albert Györgyi jól van, ugyan nem gyógyult meg teljesen, de stabilabb, önmagára talált. Aztán nekem megint fehér folt 2008 őszéig, amikor is megjelenik a hír, hogy meghalt. Mintha olvastam volna valahol, hogy megint elvált, és talán emiatt kiújult a depressziója (hajaj, semmi sem tud elemibb erővel kiújulni, mint a már-már túllépettnek hitt depresszió!), vagy nem tudom.

A legjobb a könyvben, hogy megérteti azokkal, akik ezt sosem élték át, hogy ez valóban betegség, hogy az ember nem csak úgy csinálja magának, mert problémákat gyárt, és mert nincs jobb dolga, és nem tudja összeszedni magát. Hogy a környezet számára megterhelő egy depresszióssal együtt élni, de ez magának a depressziósnak a legnagyobb pokol, mert ő szenved a legjobban, és a nap 24 órájában kell együtt lennie magával, míg mindenki más otthagyhatja a fenébe, ha már terhére van. És a depressziós nagyon szeretne meggyógyulni, ennek érdekében bármit megtenne, de nagyon nehéz, mert a gyógyszerekkel szemben sokaknak van averziója (valszeg joggal), a pszichoterápia meg hát... felszínre hoz sok mindent, de a racionális megértés, az aha-élmény itt kevés, érzelmi feldolgozás kell, valami olyasmi, mint a Good Will Hunting végén, de hát nem mászkálnak mindenfelé Sean McGuire-kaliberű pszichiáterek, sajnos. Viszont leírja, hogy a depresszió a vizsgált esetek 20 százalékában magától elmúlik néhány év alatt, úgyhogy mutató és középső ujjakat össze, lélegzetet visszafojt, izmokat megfeszít, és kivár. Hátha. Mondjuk a depressziós nem az a fajta, aki elhinné, hogy majd pont ő fog beleesni abba a 20 százalékos szórásba, ha már ezt elhiszi, akkor megtette az első lépést a gyógyulás felé.

Aztán vajon a depresszió a XX. század végének betegsége, avagy korábban is volt már, csak nem így diagnosztizálták, és tényleg valamiféle agyi kémiai folyamatok diszfunkciója okozza, vagy mi más? És miért alakult ki? És gyógyítható? De úgy igazán? Véglegesen? Avagy együtt kell vele élni, megtanulni kezelni, és disszimulálni folyamatosan, elkerülendő az értetlenkedő szemrehányást, hogy ugyan szedd már össze magad?!