Van ez a mítosz, hogy a nők ilyen-olyan szeszélyesek, meg irracionálisak, meg kiszámíthatatlanok, beszéltük ma Mjudtival, meg Á-val, miközben a férfiak meg racionálisak, és kiszámíthatók, és cselekvésüket mindig a pontosan körülhatárolható, józan ész és logika vezérli. És hogy a szegény férfi még ha megfeszül is, sosem fogja megérteni a nőt, merthogy azt lehetetlen lenne. Ezért sokszor inkább nem is próbálkozik.

Hát, én nem értek a pasikhoz, soha nem is értettem, de mindazok, akikkel valamilyen módon eleddig dolgom volt, nem mindig igazolták ezt a legendát a híres nagy racionalitásról. Mert mi abban a racionális, ha egy férfi deklaráltan odavan az asszonyáért (és ezt nem is győzi hangoztatni mindenféle fórumon), mégis olyan szenvedéllyel ölel mást tánc közben, hogy csak úgy nyekken bele? Vagy abban, ha emberünk deklaráltan párt keres házasság/tartós kapcsolat céljából, ám közben csakis olyan nőkkel teremt kapcsolatot, akik már foglaltak? (Oké, tudjuk, csak az a nő foglalt, akin már fekszenek, de mégis, a célszerűség miatt talán mégiscsak jobb lenne az egyedülálló nők közül mazsoláznia.) És az, hogy valakinek elvei vannak (óh, az elvek!), és mondjuk bizonyos nőket eleve kizár, mint lehetőséget - majd fülig beleszeret egy olyanba, aki legalább 3-4 ponton is teljesen szembemegy azokkal a jól körülhatárolt elvekkel? Vagy, ha a férfiember elvette nőül asszonyát, elvárja tőle, hogy az a szellemes, szexi, vonzó, társasági nő most már csak neki legyen olyan, mindenki mással legyen hűvös és unalmas, mellesleg főzzön, mosson, takarítson - majd pár év múlva megunja, és elhagyja egy szellemes, szexi, vonzó, társasági nőért? (No igen, sokszor van ilyen elvárás. A férfiember beleszeret a csípős nyelvű, flörtre, magas labdák leütésére mindig kész slágfertig leányzóba - majd elvárja tőle, hogy ezután hallgasson, mint a sült hal, nehogy már ezután másokkal is flörtöljön, és csak ne ütögesse le a magas labdákat, mert még a végén másoknak is tetszeni fog. Ezt valahogy úgy tudnám elképzelni, ha a nőt valaki eztán társaságban bekóstolja, és feldob egy magas labdát, a nő a megszokott csípős, évődő válasz helyett összeszorított szájjal mondja azt, hogy bocs, én már a Bélával járok, én erre már nem mondok semmit. Vagy hogy?)
Persze, az én női (szeszélyes, illogikus, irracionális) agyam nem értheti, de hol van itt az a híres racionalitás? A józan ész, a paraszti, a kiszámíthatóség és a logika? Valaki férfiember egyszer üljön le velem (egy sör mellé lehetőleg), és magyarázza már el nekem, vezesse le, bizonyítsa be, hogy a végén hátradőlve konstatáljuk, Q.E.D., a férfiak valóban racionálisak. (És erre igyunk még egy sört.)

Egyébként a nők sem működnek ám olyan bonyolultan, állapítottuk meg ma. A kitartó, odaadó udvarlást mindegyik beszopja. Ha eleve zsigerből nem ellenszenves a másik fél, egy hónap kitartó udvarlás után, amelynek során a férfi elhiteti a nővel, hogy odavan érte, hogy bolondul, és imádja, a legtöbb nő ájultan alél a karjaiba (még ha előtte közömbös is volt). Tényleg nem kell sok. Csak az érzés, hogy a férfi odavan, imádata a tárgya a nő, akit kíván (és meg is dug, csak a rend kedvéért mondom), akkor a nőt az ujja (vagy bármely tetszőleges testrésze) köré tudja csavarni. Mi ebben a bonyolult? Vagy mitől irracionálisabb, mint a férfiak viselkedése?

(Mjudti szerint könyvet kellene írni arról, hogy a pasik nem is racionálisak. Tényleg kéne. Több száz regényt, verset, kanonizált szépirodalmat, hogy lebontsuk a racionális férfi - irracionális nő legendáját. Felveszem a nagymamakori teendők közé, a főzőcske, olvasgatás és unokákkal sörözés mellé. Hátha.)