Na, az elmúlt heteket jól ellustálkodtam itt a blogon. Nem úgy egyébként! De egyre csak halogatom az írást. Mert a már említett nehézségem - szándékosan nem akarok betegséget írni - árnyékként vetül mindenre, árnyékként kíséri minden gondolatomat és tettemet. Pedig érdemes lenne megtanulnom együtt élni vele - mert azt hiszem, addig fog maradni, amíg minden fontosra meg nem tanított. Azt nem lehet, hogy jó-jó, megtanulom a leckét, csak menj már végre a picsába - itt valódi, mélyreható változás kell, és akkor - hitem szerint - a tünet egyszer csak elmúlik, talán úgy, hogy észre sem veszem, csak azt, hogy régóta nincs is már.
A fizikai síkon az nyomaszt, hogy nem tudom pontosan, mekkora a baj. Kell-e operálni? Érdemes-e várnom vele, és alternatív módszerekkel próbálkozni, vagy a legjobb lenne azonnal kés, műtét, utána lehet alternatív utakat keresni. A "hivatalos" orvostudomány szerint operálni kell, mese nincs. De vajon én csak bemesélem magamnak, hogy esetleg lehetne másként is? És az a legnehezebb most nekem, hogy ezt a döntést egyedül kell meghoznom, és a felelőssége is csak és kizárólag az enyém.
Lelki síkon pedig brutál önismeret van, és nagytakarítás. Mivel igazán nem számítok kezdőnek a témában, igencsak mélyre kell kotornom a lelkem bugyraiban, hogy valódi, ne pedig csak alibi-válaszok szülessenek. Ebből szeretnék megosztani annyit, amennyi megosztható.
  Egy állítással kezdtem, még decemberben. Itt ráláttam, hogy jócskán bele vagyok keveredve egy jó kis családi dinamikába - ezt kibogoztuk, oldottuk. Megerősödött az élethez való kapcsolódásom. De úgy éreztem, ez még nem minden, van itt más is. Újra és újra feltettem magamnak a kérdést, mire használom én ezt a problémát? Mit jelez, min lenne érdemes változtatnom, mi csúszott el és ment félre az elmúlt időben? Hol vannak a vakfoltjaim? Több válasz is született, és születik folyamatosan. A kérdést feltettem a pszichodrámacsoportban is, ahova most járok. Kiválasztottak játékra - nagyon hálás vagyok a csoporttársaimnak érte, így volt lehetőségem dramatikus eszközökkel is dolgozni a témával. Sokat tudtam meg a tünethez való viszonyomról. Hogy arra is használom, hogy szabadságra menjek az életből, valamint a bennem lévő nagy adag fájdalomnak adok ezzel "okot". Most már aztán tényleg van miért fájni. A fájdalommal rengeteget dolgoztam már, de még mindig van vele dolgom.  Furcsa lehet, hogy 3 év kőkemény önismeret nem volt elég, de elhatároztam, hogy nem hasonlítgatom magam másokhoz. Ha másnak elég másfél év, akkor elég - nekem meg nem. No meg ne feledkezzek meg az eddig elért eredményeimről! Nagyon sok mindent átdolgoztam és meghaladtam már.
Aztán arra is ráláttam, mennyi köze van a tünetnek a fejemben lévő tökéletes feleség képnel. Az eszemmel persze pontosan tudom, hogy ez a nő nem létezik - tudattalanul mégis elvárom magamtól, hogy olyan legyek. És hogy milyen ez a nő? Ó, hát csupa közhely: csábító nő, gondoskodó feleség, tüchtig házitündér, önmegvalósító individuum, önismeretében folyamatosan munkálkodó-fejlődő alany, és (leendő) tanácsadó (a harcos amazont szerencsére már fél éve elvetettem). Természetesen mindenből száz százalék. Ez a nő nem létezik. Ideje lenne kitalálnom, ki van valójában.
No meg ki is zsigereltem magam az elmúlt egy-másfél évben. Majd' minden hétvégén képzés, hétköznap esténként képzés, munka vagy sport - talán heti egyszer, ha adódott, hogy 8 előtt hazaértem. Azt is abbahagyom, hogy a szabad estéimen találkozom valakivel. Legfeljebb heti egyszer. Most csendre és nyugalomra vágyom. Ha a tünet teljesen ledöntene a lábamról, ez éppen megvalósulna. De nem így szeretném.
Azt hiszem, a munkahelyi vergődésem sem tett túl jót. Pályázgattam már egy ideje, és most januártól próbaidős vagyok egy másik helyen. Ugyanaz a cég, másik hely. Jó lesz, bízom benne. De erről majd talán máskor.