Részt vettem múlt héten egy 4 napos, elvonulós születéscsoportban. Régóta készültem már
rá, mert az önismereti folyamatomban egyre több minden mutatott afelé, dolgom van a
születésemmel, és az azt követő hónapokkal, azaz a csecsemőkorral. Ennek a csoportnak
pedig pontosan ez, vagyis a magzati lét-születés, és valamelyest az utána következők voltak
a fókuszában. Ezekhez a tudatszintekhez hozzáférni nehéz. Nagyon mélyen raktározódnak el
a személyiségben az akkor tapasztaltak, és a verbalitás számára elzárva maradnak; én eddig
csak rövid időre és kevéssé tudtam kapcsolódni az akkori önmagamhoz. Pedig végigcsináltam
egyéniben a belső gyermek-terápiát, és az akkor bevésődött mintáim, elakadásaim sokat
gyógyultak, mégis éreztem, hogy valami ott még hiányzik. Ráadásul a születésélményem
sem volt még átdolgozva. Persze nem gondolom azt, hogy mindenkinek dolgoznia kell a
születésélményével - azt viszont éreztem, hogy nekem egyértelműen igen, mert akkor
történnek valószínűleg kihatással vannak a felnőtt énemre; máshogy fogalmazva: bizonyos
helyzetekben nem felnöttből működöm, hanem azok meghívnak belőlem egy regresszív
énállapotot - pontosan azt, ahol elakadt a személyiségfejlődésem.

Na, ennyi elméleti bevezető után nézzük a 4 napot. Nem vagyok benne biztos, hogy a szavak jól
adják vissza azt, ami történt, és amit megéltem. Elmondva csak egyszerű bodywork-gyakorlatok
voltak, amelyeknek a végén esetenként zokogtam fél órát, mert felszakadt bennem valami
elakadás.

Az első napon vízben voltunk, kellemes, testhőmérsékletű melegben. ez és a gyakorlatok
(pl.egymás tartása, lebegtetése, érintése) elég hamar visszavittek a magzati tudatállapotba.
Belelazultam, élveztem, töltődött az érintéshiányom; ez egyébként a négy nap alatt nagyon
sokat gyógyult. Persze, megint nem a felnőttem érintéshiányos, hiszen egy csodálatos, finom,
bújós-érintős férfi a férjem (és mellette én is ilyenné gyógyultam), hanem a csecsemő-, és a
kisgyermek-énem. Ez tud néha kalamajkát okozni az intimitásban; a hiányok miatt nem mindig
a felnőtt nő kerül előtérbe.
Aztán másnaptól szárazföldi gyakorlatok következtek. Először
még a magzati kor volt fókuszban, aztán szépen lassan elkezdtünk ráhangolódni a születési
folyamatokra. Itt volt egy hatalmas, mély katarzisélménnyel járó felismerésem egy egyszerű
feladat kapcsán: el kellett tolni a másikat a falig. Megéreztem az elszántságomat és az erőmet,
aztán pedig teljesen belezuhantam abba, hogy Úristen, mit műveltem. Elborított a szégyen, és
ebben a mély, a születésemmel és az anyukámmal összefüggő folyamatban rájöttem, itt van
egy mély gyökere a szégyennek, amivel már nagyon sokat dolgoztam, de mindig úgy éreztem,
van még valami, ami miatt nem tud teljesen kioldódni belőlem. Megértettem, miért mutatom
magam gyakran kevesebbnek és gyengébbnek, mint amilyen vagyok, miért rejtegetem - még
magam előtt is - az erőmet. Megértettem, hogy a sokszor előtérbe kerülő "bocs, hogy élek"
működésmód sajnos sokszor szó szerint értendő, és itt van a gyökere. Ahogy ez feljött, a sírás
kimosta belőlem a sok-sok éve belém merevedett érzelmeket, és fel tudott könnyülni.

 A másik nagyon intenzív folyamatom maga a születés volt. Teljes mértékben sikerült
beleengednem magam abba a tudatállapotba. Pánikot, halálfélelmet éltem meg, nehéznek és
küzdelmesnek éltem meg a saját születésemet. Legnagyobb hatással a "rossz bent" állapot volt
rám: itt értettem meg, hogy amikor egy helyzet már nagyon rossz, én sokszor inkább akkor is
benne maradok és kibírom, meggyőzve magam arról, tulajdonképpen ez nem is olyan rossz, és
viselhető. Ó, hát nem ezt csinálom mondjuk a munkahelyváltás kapcsán is?! Vagy régebben
párkapcsolatban?! Sejtettem, hogy ennek a működésmódnak itt lehet a gyökere, azonban
teljesen más tudni, és teljesen más megérezni ezt a zsigereimben, visszakerülve abba a
tudatállapotba, ahol az egész indult. Aztán végül elindultam és kiküzdöttem magam.

Fantasztikus volt, ahogy meg tudtam tapasztalni az erőmet. És csodálatos volt átélni, hogy
odakint várnak és szeretnek. A maradék időben - a csoporttársak születésfolyamata mellett -
rengeteget bodyworköztünk még. Aktívan részt venni mások születésfolyamatában olyan volt,
mint egy beavatás. Megérezhettem, mit jelent a női erő.

Igazi transzformáció volt ez a négy
nap. És hogy hogy érzem magam most? A négy nap után fantasztikusan éreztem magam. Tele
voltam élettel, vitalitással, életörömmel. Aztán bekövetkezett egy primer rosszabbodás. Ezt
sokszor megtapasztaltam mély, intenzív, transzformáló drámajátékok után, hogy a béke és
nyugalom 1-2 napja után elkövetkezik egy kis zuhanás. Azt hiszem, ilyenkor ér le a folyamat a
lelkem legmélyére, és oldja fel az ott megkövesült blokkokat. Ez a primer rosszabbodás szokott
bekövetkezni pl.homeopátiás szerek elkezdésekor is. Azóta pedig - fokozatos, folyamatos
változást érzek. Nehéz még szavakba önteni, pontosan miben. Erősebbnek érzem magam, több
bennem az életöröm, és úgy érzem, a szégyen is oldódott bennem. Kell még idő, amíg ezek a
sémák átíródnak bennem, és a viselkedés szintjén is megjelennek, de már érzem a változást
belül. Az igazi persze majd az lesz, amikor annyira meghaladom majd ezeket a
működésmódokat, hogy egyszer csak visszatekintve azt veszem észre, jé, milyen rég működöm már máshogy, és a régi séma csupán emlék lesz.