Új szemléletmódot próbálgatok pár napja - és legyen most ez a poszt ennek a kísérleti terepe.

Arról van szó, hogy elhatároztam, több fókuszt fogok adni a pozitív dolgoknak az életemben. Azoknak, amiket eddig magától értetődőnek, természetesnek vettem - pl. hogy tudok járni és van mit ennem - és azoknak is, amiket eddig tudomásul vettem, esetleg egy pillanatra örültem is nekik, majd visszasüllyedtem a leggyakoribb ismerős, jellemzően negatív - szomorú, fájdalmas - alaphangulatomba. Nos, ezen szeretnék változtatni mostantól. A lényeg, hogy semmiképpen sem elfojtani szeretnék. Ha valami rossz vagy nehéz, fáj vagy zavar, akkor ennek teret fogok engedni. Meg fogom engedni a létét, el fogom fogadni, hogy most ez van. Ez eddig nem igazán ment nekem, mert a legtöbbször ott rontom el, hogy jól akarom érezni magam, ezért a nehéz érzéseim ellen küzdök - az eredmény pedig, hogy még rosszabbul érzem magam. Ez egy rossz minta, valamit annak idején rosszul tanultam meg, és működtetem 30 éve teljesen sikertelenül. Az elfojtás sosem működött igazán jól nálam, sosem tudtam sem eljátszani, sem magammal elhitetni, hogy jól vagyok, így a kecske is éhen maradt, a káposzta is eltűnt valahova.  Szóval az első lépés, hogy bármit is érzek, megengedem magamnak, hogy az legyen. Akkor is - főleg akkor! - ha közben úgy gondolom, most nem ezt kellene éreznem. Példa: feszült vagyok az egész heti munkától és önmegerőszakolástól, de közben az van bennem, hogy örülnöm kellene, mert hétvége van. Vagy vidámnak kellene lennem, mert baráti találkozó lesz. Mostantól minden tudatosságommal azon leszek, hogy ne akarjak jól lenni, ha nem vagyok jól. Számomra most azt jelenti a sokat emlegetett megvilágosodás, hogy elérem azt az állapotot: nem akarok mást érezni, mint amit érzek, nem akarok mást csinálni, mint amit éppen csinálok, és nem akarom, hogy más történjen, mint ami éppen történik. Egyfajta beleengedős, belelazulós elfogadás, főleg, ami az érzéseimet illeti.

A másik pedig - és szerintem ez csak látszatra ellentmondás - hogy sokkal több teret fogok engedni a pozitív dolgoknak. Minden tudatosságommal azon leszek, hogy annak adjak fókuszt, ami jó, építő, előre vivő. Az érzéseimet nem tudom irányítani, a gondolataimat viszont igen. Jobban fogok arra fókuszálni, amim van, akár a leginkább természetesnek vett dolgokra: reggel jött a busz, nem kellett fagyoskodnom, vagy tudok mozogni, vagy mit tudom én. Oké, hogy nem szeretem a munkámat, de legalább van. És melegben vagyok, van mit ebédelnem, és nem egy frusztrált hülye picsa a főnököm. Dolgozni muszáj, mert pénzből élünk, és még hiányoznak bizonyos kompetenciák, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Addig meg ez is viselhető. Vagy a mostani aktuális példám: Hazaértem munkából, szédelegve, fejfájósan, nyűgösen. Müffögök, és kicsit sajnálom magam. Rendben, ez van. Ezt érzem. De közben arra gondolok, milyen jó itthon feltekerni a fűtést, bebújni a paplan alá, recepteket nézegetni a neten, regisztrálni a felvi.hu-n, és várni haza a férjemet, akinek nemsokára vacsorát fogok készíteni. Annyira imádom, hogy készíthetek vacsorát neki! Megélhetem a gondoskodást és a kreativitást. Közben nézegetem az elsőéves pszichológusok órarendjét: ha minden jól megy, szeptembertől többek között anatómiát és fejlődéslélektant fogok tanulni. Alig várom! Közben szervezem a következő csoportomat. És máris ott tartok, hogy az élet szép. It worth it.

Találtam hozzá egy gyakorlatot. Eredendően negatív fókuszú embereknek, mint pl. én (hamarosan itt múlt idő lesz) zseniális. Fogni kell egy nagy bödönt. Tényleg jó nagyot. Aztán minden nap felírni egy cetlire, ami aznap jó volt. Ha apokaliptikusan borzalmas nap volt, akkor is kell valamit írni. Mittudomén, jólesett reggel a meleg tea. Egy idő után rengeteg cetli fog összegyűlni, csupa-csupa örömmel, ami ért. Látható és kézzelfogható lesz, mennyi szép dolog van az életben. Remélem, arra is ránevel ez a feladat, hogy észrevegyem a jót, és így lehetővé válik a fókuszváltás.
Pár hónapja már megpróbáltam, az előző mormotás posztban adtam róla hírt. Most megint nekilátok. Tessék engem számon kérni, ha mégsem így tennék.