Szeptemberben lesz öt éve, hogy elkezdtem önismeretbe járni. Nagyon rám fért akkor, jobban, mint egy falat kenyér, és nem túlzok talán, ha azt állítom, hogy ez az életet jelentette nekem. Voltak olyan évek, amikor minden második hétvégén valamilyen csoportban ültem, és hetente jártam egyéni terápiába. Nemrégiben összeszámoltam: nagyjából 2000 óra önismereti terápia van mögöttem.

Nem dicsekvésnek szánom ezt, nem is követendő példaként állítom. Nekem erre és így volt szükségem - mély meggyőződéssel csináltam, mert gyors, mélyreható és látványos változást tapasztaltam. Most azonban valami megváltozott. Egyszer csak megjelent bennem, hogy elég. Ami nem azt jelenti, hogy kész vagyok, vagy tökéletes vagyok, távolról sem. Sőt! Azt hiszem, az önismeret esszenciája éppen az, hogy látom, felismerem az elakadásaimat, azokat a berögzüléseket, amelyeket nem tudtam még meghaladni - de mindezt egyfajta elfogadó szeretettel, empátiával magam felé. Rendben van, hogy itt tartok. Tudom, mi az az érzelmi helyzet, ami beránt, mikor kerülök regresszióba, és mely területeken van még fejlődnivalóm.
A minap az egyik munkatársammal beszélgettünk egy rendezvény szünetében. Egy csoportban dolgoztunk, mindketten Szomatodráma játékokat rendeztünk. Míg ittuk a kávét, és szusszantunk egyet, megemlítettem neki, hogy bizony nekem még mindig van önbizalomhiányom. Tudok még kételkedni abban, hogy jól csinálom-e, amit csinálok, még ha nagyon sokat tanultam és tanulok is. Főleg az elején, amíg bele nem melegszem a játékvezetésbe, és hagyok el mindent, mert teljes mértékben a kliensre koncentrálok, és a folyamatra, amiben benne vagyunk. Biztosan érződik is. Az elején, amikor bemutatkozom, amikor az összehangolódás percei vannak, érezhető talán rajtam a szorongás. Talán van, akinek ez zavaró. Talán van, akinek nem vagyok ettől hiteles. És ők nem is az én csoportomba jönnek. De milyen jó, hogy mégis van, aki velem szeretne dolgozni - s általában jól is szoktak sikerülni a játékok.
Én ennyit gondoltam elmondani, ám a kolléganőm (maga is tanult segítő, de már nem tudom pontosan, mit tanult még a Szomatón kívül) azonnal lecsapott, hogy meghívjon a csoportjába, hogy dolgozzunk ezzel. Nem ő az első, aki lecsap rám, és meg szeretne szerelni - az évek alatt sokszor hívtak, ajánlkoztak olyanok, akikhez én nem akartam menni. Mindig úgy választottam segítőt, akihez én akartam menni, nem pedig aki hívott, vagy ígért valamit. És ekkor, ott a teraszon álldogálva azt gondoltam: én most a hétvégéimét a férjemmel szeretném tölteni. Azért is, mert az elmúlt hat hétben keveset voltunk együtt, meg azért is, mert elég volt abból, hogy én ide-oda viszem a lelkem, hogy szerelje meg már végre valaki, és ne legyen önbizalomhiányom. Élni szeretnék, napozni, barátokkal találkozni, a férjemmel elmulasztott pillanatokat bepótolni, olvasgatni, sétálni. Csak úgy lenni. Önbizalom-hiányosan is akár.

Önbizalomhiányom van? Legyen. Majd megjön menet közben, hiszen már így is sokat alakult. Sokkal jobb, mint öt évvel ezelőtt. És bármilyen furcsa, tudok magamban bízni akkor is, ha tudom, hogy önbizalomhiányom van. Vagy akkor már nincs is? Vagy mégis?
És egyáltalán: van ennek bármi jelentősége?