Ha már eljött az önkorbács ideje, én is előveszem eme szerszámot, és végigvágom a hátamom. A - meglátásom szerint - klasszikus férfibetegségek egyike okozza az egészet, súlyosbítva egy amúgyis zavaró tulajdonságomat. Ez utóbbi az, hogy kevésbé gondolom magam szociábilis lénynek, mint azt a környezetem elvárná. Kicsit magamnak való vagyok, és simán elvagyok magamban akár napokig is. Ezt súlyosbítja, ha olyan hobbit találok magamnak, amit jószerével magányosan kell űzni, és ez még le is köt engem (a klasszikus férfibetegség alatt a magányosan végzendő hobbit értem, melyet főleg a különösképpen nagy szociális igénnyel rendelkező hölgyek tudnak fájlalni). A másik oldalról nézve pedig úgy tűnik, hogy egységnyi idő alatt bizonyos mennyiségű szociális interakcióra van szükségem, és ha ezt megkapom, akkor nem töröm magam újabbakért. Ennek az a hátránya, hogy bizony időm egy nagyobb részét önmagamra, és csak kisebb részét fordítom másokra. A gond csak az, ha az ember környezete többet vár, mint amit az nyújtani tud. De amíg élünk, fejlődünk :-)

Kati bulvárról szóló beszámolója kapcsán kell megjegyeznem, hogy milyen jó az, hogy nincsen tévénk. Jó, igazából van - egy TV-kártya a gépemben -, de amióta idejöttem, még nem merült fel az igény a kábel bekötésére. Majd talán valamikor. Igaz, régen sem néztem sok tévét, volt néhány csatorna, amik elé le tudtam ülni anélkül, hogy befordulnék a műsoron. Ilyen volt leginkább a discovery meg a cartoon network. Bár ez utóbbit is jobb' szerettem addig, amig nem volt hozzá magyar szinkron.
Valahol olvastam, hogy a magyarok világszinten az élbolyhoz tartoznak, a tévé előtt elbaszott idő tekintetében, naponta úgy 4-5 órányi átlaggal. Jó, tegyük hozzá, én meg a számítógép előtt ülök, ami kívülálló szemével nem sokban különbözik a tévétől. Képernyőt bámulok órákig. Igaz, legalább nem az agyatlan bulvárt. Abból nekem havonta fél óra is elégséges - egy kellemes derültség előidézéséhez -, annál több viszont már egyenesen fájdalmas lenne. Pláne nem napi 5 óra. Jajjj.

A.