(Figyelmeztetés: hosszú lesz, bölcsészes, és nagyon szubjektív.)

Az egész azzal kezdődött, h egyre többen olvastak körülöttem Coelhót, ismerősök és ismeretlenek, szögletes szemüveges bölcsészek és békés átlagemberek. Addig-addig olvasták, mígnem kigondoltam, megnézem én magamnak ezt a Paulót, vajon tényleg tud-e valamit, vagy csak magasröptű beszélgetéseket diskurzusokat folytató kompániák aktuális beszédtémája. Ha más nem is, annyi hasznom bizton lesz belőle, hogy feljebb hordhatom az orromat, lám, én is Coelho-olvasó überbölcsész lettem, villoghatok majd a könyvvel a metrón.:)
A kaland Az alkimistával kezdődött, ami igen jól megírt szöveg, feszes, jólszerkesztett, nyelvezetében egyszerű és szép, csak hát, igen. Az a pici didaktika. Nagyon nem volt zavaró, sokkal inkább idegesítettek a nagy betűvel írt szavak. (Rettenetesen idegesítő, nem, ha a szerző úgy hangsúlyozza a mondanivalóját, h nagy betűvel írja. Mindenség, Világlélek, jaj. Kis betűvel ugyanazt jelenti, csak nincs meg benne az az idegesítő pátosz.) De akkor is, Az alkimista igen-igen jó szöveg, szeretnivaló, remek kedvcsináló a következő Coelhóhoz. Jött is gyors egymásutánban Az ördög és Prym kisasszony, meg a Veronika meg akar halni. No igen. Mindkettő kurva jó szöveg (így, egyszerűen), és akár az Alkimistában, az utolsó pár oldalon olyan csattanó van, amitől tátva marad az ember szája, és ami utólag újraértelmezi az egész szöveget. Ráadásul a védtelen olvasó teljesen a szöveg hatása alá kerül, olvasás közben sodorja magával, olvasás után meg még napokig motoszkál a fejében, szinte már-már eléri a Rilke által oly hőn áhított célt (vö. Archaikus Apolló-torzó). Aztán persze életmegváltoztatás helyett az ember nyúl a következőért, mert közben szép lassan függő lett (és az ember amúgy sem szokta megváltoztatni az életét). Van ebben valami végtelenül kényelmes, olvasunk egy fasza regényt, de sokszor nem kell túl nagy szellemi erőfeszítést tenni, mert az író nagyjából körvonalazza, mit is kell gondolnunk, a legfőbb feladatunk tehát, hogy azonosuljunk a leírtakkal. Ez néha nehéz, főleg, ha túlburjánzik benne az ezoterika, meg a vallás, viszont ennek köszönhetően a világ végtelenül egyszerű lesz, és szinte tálcán kínálja a folyamatos eksztázis állapotát.
Coelho azonban minden didaktikája ellenére szerethető, sőt, imádható, ezért is lépett e néhány könyv elolvasása utén kedvenc íróim sorába. (Mindenkit a kedvenc íróim közé sorolok, akinek a még olvasatlan könyve láttán elfog a remegés, és komoly gyötrődést okoz, ha a kiszemelt könyvhez nem jutok azonnal hozzá. Most például a Tizenegy percet akarom elolvasni, de nagyon, csak épp a könyvtárunkban hiánycikk, és a Libriben sem láttam mostanában, rövidesen meg fogok veszni, ha nem szerzem meg.)
Szépen fejlett függésemmel láttam neki Az ötödik hegynek, ami annyira azért nem volt über, viszont irodalomelméleti szempontból nagyon izgi elmélkedés volt benne az írásról, meg az írott szövegről (ezt a részt még egyszer el fogom olvasni). Aztán ráleltem a Piedra folyósra (erről pár napja már írtam), nagy hévvel rávetettem magam...és koppantam, nem is kicsit. Nem tetszett a szöveg, leginkább talán a szájbarágóssága miatt, vagy nem is tudom, vhogy a levegőben lógott az egész. Csattanó volt, de nem szólt nagyot, sőt, az olvasottak tükrében kevésnek éreztem az egészet. Húztam is a számat, na ne már, ez is Coelho?! Végső elkeseredésemben rákerestem a neten is, hátha találok egy jó kis elemzést, ami más megvilágításba helyezné a szöveget, de a könyváruházak reklámjain kívül csak csak néhány rajogó ill. fikázó kommentet, no meg, elemzés címén tartalomismertetést olvastam. Be is fordultam, mint Petőfi a konyhába(n), és ki is akadtam picinykét, miért írnak egyesek elemzés címén tartalomismertetést, ez szerintem már a 8 osztály elvégzése után ciki, ráadásul kösz, olvastam a szöveget, nem az érdekel, mi volt benne. Szóval, okosabb nem lettem. A kommentezők egy része mennybe menesztette, másik része szétfikázta Coelhót. No igen, divatjelenség Coelhót olvasni, és divatjelenség divatjelenségeket szétfikázni, mit is vártam volna?
A portobellói boszorkány olvasása közben viszont sikítok, annyira jó:) Hál'Istennek, még nem értem a végére,tán még 1 napig is kitart, ha képes leszek beosztani (úgy kell visszafogni magam, mert nagyon kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle).
Olvasom közben a Kundera-könyvet is, az Elárult testamentumokat, ami gyakorlatilag egy regényesztétika, és nem rossz, meg érdekes, de azért én jobban örültem volna, ha inkább egy regényt ír helyette:)
No, most már aztán befejezem, mielőtt mindenkit elijesztek erről az oldalról:)
K.