Most, hogy pár hét alatt jó néhány Coelho-szöveget lenyomtam a torkomon, nem bírom, ki hogy ne írjak róla. Idegesít, h ennyire a hatása alá kerültem, pedig igazából annyira nem is jó. Iszonyatosan jól indul, aztán a közepe felé leül, és néha feláll még, mintha elindulna egy irányba, de a végén hatalmas nagyot puffan. Giccses lesz, akár a Piedra. A Casablancát pedig igazán ütósen Woody Allennek sikerült parafrazálni (vö. Játszd újra, Sam!).
A regényről Istvánffy András írt figyelemre méltó kritikát (beszelo.c3.hu/04/0708/15istvanffy.htm), szívemből szólt, ehhez én túl sokat nem tudok hozzátenni (a fenébe, leírta vki előttem, amit én szerettem volna), max. néhány apró észrevételt.
Szóval, az a baj ezzel a könyvvel, és általában a Coelho-szövegekkel, hogy az olvasó túlságosan a hatása alá kerül, pedig nem is annyira jó szövegek. Megpiszkálnak az emberben valamit, de kicsit lufi a dolog, jó nagy, látványos, de csak fel lett fújva, belül semmi. És a posztmodern gesztusok itt valóban rontanak a szövegen, míg a Veronikában jók (már, ha jól emlékszem, és nem az Ötödik hegyben).
Oké, beszéljünk a szexről (én már azt is szeretem, ha hallok/olvasok róla, hihi). Mindezt egy kurva szemszögéből - hm, érdekes elgondolás, hajrá. Jaj, de hagyjuk má' ezt az agyonspiritualizált szerelmet, mert felfordul a gyomrom! A szerelem kurvára nem váltja meg az embert a saját poklából (elsőre úgy tűnhet, de nem). És igen, Paulókám, minden szerelemnek az a vége, hogy ellaposodik, megunják, és mindez ott kezdődik, ahol a film végén megjelenik a The end felirat - mit gondolsz, miért halt meg Rómeó és Júlia?! (Mármint, dramaturgiailag.) És lehet ellene harcolni, például úgy, h megpróbálunk elegánsan kivonulni belőle jó előre, de attól csak még nagyobb szopás, bár el lehet játszani, hogy közben mennyire nagyon szabadok vagyunk. De épp Coelho mondja a szöveg elején (amikor még jó), hogy "A szerelem inkább kötődik a másik hiányához, mint az együttléthez." Üt ez a mondat, nem?
Nem, a szerelem csak az első pillanatban misztikus (és akkor sem mindig), és utána már nem az. Nagyon nem. És ekkor jöhetnek a női magazinok praktikái, hogy hogyan szítsuk fel a lángot, erről is írhatna regényt Coelho (csak semmi spiritualitás!). Erről a misztikus szerelemkezdetről nagy szerelmem, Kundera jut eszembe, amit a Tréfában mondott:
"A szerelem hajlamos legendát teremteni önmagáról, és utólag mitizálni a kezdeteit." Hm. Bár valóban működik ez az utólagos mítoszteremtő gesztus, azért az ember életében legtöbbször van olyan szerelem, ami úgy kezdődik, hogy. És az szép. És persze baromi fájdalmas, mert elmúlik, igen. Az a nagy cucc, lángolás, vagy mifaszom, nem éljük transzban tőle az egész hátralévő életünket. Szép lassan belekopik a hétköznapokba, oszt ennyi. Az emléke meg fájhat egész életünkben - még akkor is, ha ugyanazzal a valakivel éljük is le.
A "szent szex"-től meg lábrázást kapok, persze, h megesik időnként, h az ember átél vmi hasonlót (mikor önmagán túlmutató, vmi hatalmas lelki élmény is lesz a szex), de ez inkább eksztatikus, önkívületi-önfeledt állapot, persze, nevezhetjük éppen szentnek is, csak hülyén hangzik, meg köze sincs a valláshoz. A belső ragyogás meg, persze, olyat én is szeretnék, meg fessenek is meg, de muszáj kurvának állnom miatta? És még jobban szeretnék elélvezni akkor, mikor zöldre vált a jelzőlámpa (sic!), lehetőleg minden egyes alkalommal, és egyáltalán nem fájna, hogy a környezetem nem veszi észre, mert annyira kurvára elfoglaltak:) A visszakapott szüzesség, úgy tűnik, visszatérő motívum lesz Coelho szövegeiben, hurrá, harcoljunk a békéért, basszunk a szüzességért, ahogy azt a vicces mondás is tartja. Én. pl. sose szeretém visszakapni a szüzességemet, mert az első, az mégsem olyan fasza, mint az összes többi utána:)
És Coelho kissé degradálja a szex fontosságát, hogy nem is arról szól az élet, és csak társadalmi stb. elvárás, h mindig azt kell csinálni, meg gondolni rá, pedig az emberek (férfiak) nem is annyira szívesen...nos, a szex nekem sem annyira, fontos, tudok mással is foglalkozni - ha ki vagyok elégítve, akkor 2 napig is biztosan:) A szex igenis fontos  - tizenegy prcet mindenkinek, legalább kétnaponta! A könyvben a csikló-G-pont fontosságáról tett észrevételek meg nevetségesnek tűnnek, amolyan "ezt ma már mindenki tudja", aki meg nem, az jaj, de nagyon szegény, mint a könyvtáros néni, akit (nem lehet nem lehet nem észrevenni), maga az író szabadított fel, hő, de jó is lehetett neki.
Van azért finom kis intertextualitás, bevillan Az alkimista, kétszer is, ami az egész szöveg érdekes ellenpontja, sőt, megkockáztatnám, paródiája is, ha kinéznék ekkora cinizmust Coelhoból. Egy ponton még felvillan a vércinizmus: mikor Maria elindul Svájcba, már mindenki (értsd: az olvasók) tudja, hogy ott majd kurva lesz, csak ő maga nem, és elmegy a templomba hálát adni Szűz Máriának élete nagy lehetőségért, bruhaha. Csak ott motoszkál bennem, hogy nem is biztos, hogy ez a Paulo cinikus, ha meg mégis, akkor meg olvasók milliót vezeti meg, és ő a világ legüberfaszább csávója:)
Basszus, én a könyvről akartam írni, nem a szerelemről-szexről a véleményemet, de hát, ez sikeredett. Ha vkit a szövegrecepció érdekel, akkor Istvánffy. Ha nem írta volna már meg, akkor itt most vmi ilyesmit olvashattatok volna személyes nyígás helyett:)
K.