Elkészült a Nagy Elbeszélő Költemény második, és - jó hír - egyben befejező része.

Toldi vitéz családi körben

II.

Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mikor utójára megállt s visszanézett,
Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,

Bezzeg nem busultak ám az ősi házban,
Szintén eltörődtek az evés-ivásban.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
A fiú betoppan; szive égő katlan,
Búsulás, keresés, minden haszontalan.

„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”
Másik szánva mondja: "Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál."

"Hm, paraszt én!" emígy füstölög magában,
Csak nehéz subája suhogott nyakában;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Gazduramnak ugyis rosz a csillagzatja.

Toldi tűr azonban, bárha nem békével;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Hanem van egy másik rémítő jelenség:

Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudj, a hol áll meg s kit hogyan talál meg?
A levegőeget daruk hasították,
Magasan röpűltek, azok sem hallották.

Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek.
Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,
Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;

Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott;
Azután ballagott, megállt, meg ballagott
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.