Nem kedvelnek a szomszédok, úgy hiszem. Mondjuk, van is rá okuk. Bár, ha jobban meggondolom, mi még sokkal elviselhetőbb szomszédság vagyunk, mintha naponta szúrnánk magunkat, a lépcsőházban élnénk társas és nemi életet, és úgy általában, kétszer ilyen hangosak lennénk.
Mikor 2005-ben beköltöztem, (illetve -tünk, mert voltférjestül jöttem), 3 éve állt már üresen a Nagyim lakása. (Nyilván, egy üres lakásnál bármiféle szomszéd csak rosszabb lehet, így elég komoly hendikeppel indultunk. Sebaj, gyenge kezdés után erős visszaesés következett.) Nagyim, a drága, míg itt lakott, jóban volt mindenkivel, és igyekezett erre engem is rászorítani, többé-kevésbé sikerült is, például mindig köszöntem a Mancika, Jucika és Marika néniknek, azt már rosszabbul tűrtem, mikor engem meglátván felvisítottak, mennyit nőttem/fogytam/szépültem/cicisedtem(sic!) (Nincs is felemelőbb,mint mikor az ember lányát egy mammer vizslatja, megállapítja, micsoda szép cicejie nőttek, és még csettint is egyet hozzá, opcionálisan ciklámenre rúzsozott ajkakkal.)  No meg, hogy van-e már udvarlóm. (Akkoriban volt egy pasim, akit nagyjából arra tartottam, hogy heti egyszer rendezzen le, mert tudtam, hogy többet úgysem várhatnék tőle, arra viszont legalább jó volt, nagyon is. Nemtom, mit szóltak volna a mammerek, ha a kérdésre, mely szerint van-e már udvarlóm, odaszóltam volna, hogy randizgatok, próbálkozom, de ne tessék aggódni az egészségem miatt, vagy egy snájdig legény, aki heti egyszer megudvarol azért, alaposan, szakszerűen.)
Node, vissza 2005-be. Beköltöztünk, kirámoltunk, Marika néni a második napon beállított egy tál süteménnyel, konstatálta, milyen sokat nőttem/fogytam/szépültem/cicisedtem, majd kifejtette, mennyire örül, hogy mi költöztünk ide. (Ezt a mondatát később, gondolom, többször és nagyon megbánta.) Aztán kiderült, Marika néni felett jócskán eljárt az idő, mert még mindig Big Brothert játszott, pedig az akkortájt már egyáltalán nem volt menő. Egyfolytában az ablakban állt (és áll még most is), majd mikor összefutottam vele, megjegyezte, tegnap itt volt nálam Apum és Anyum, kettőtől négyig, érdeklődött, a húgom miért nem jött, majd azt tanácsolta, hamarosan hívjam meg férjem szüleit, nehogy megsértődjenek (no meg, biztos kíváncsi volt rájuk). És elmesélte, mi van a fiacskájával, aki igazán hercig fiatalember (kár, h kissé túlkoros), sajnálkozott, hogy mi ketten annak idején nem, pedig milyen szép pár lettünk volna, fiacska már középvezető a BKV-nál, de hamarosan félvezető lesz, ráadásul, Marika néni a fiacska születése óta minden évben félre rakott neki egy törülközőt kelengyére, ez akkori árfolyamon 38 törülközütt jelentett, hm, nem is tudom, elgondolkodtató.
Tűrtem én, tűrtem, ameddig tűrhettem, azt is, hogy mindig akkor állít meg, mikor 2 hatalmas bevásárlószatyorral caplatok az emeletre, meg, hogy minden egyes lépésünkről tud és véleményt alkot, például, hogy nem kéne olyan későn hazajárnunk, ha másnap voltférj dolgozik, aki amúgy kedves ember, csak köszönne hangosabban. Álltam a sarat, bólogattam, bájcsevegtem, mg mosolyogtam is hozzá, mígnem megtartottuk az első lakásavató bulit. Kiírtam előre, h mulaccság lesz, előre is elnézést a T. lakótársaktól az esetleges hangoskodásért, aztán meglett a buli, és annyira jól lett, h néhány héten belül tartottunk egy másodikat. A barátnőim korábban is rendszeres jártak hozzám, de a bulik után voltférj haverjai is ideszoktak, hétvégénte gyakran lett spontán összejövetel 8-10 fővel, innen indultunk tovább mulatni. (Ó, régi szép bulizós idők!) No, az egyik ilyen péntek este Marika néni bekeményített és kihívta a rendőrséget. A srácok mondták, nincs semmi gond, teljesen az elviselhetőség határain belül vagyunk, el is mentek, erre feljött Marika néni és a fiacska, balhézni és mindennek elmondani, majd azzal fenyegetőzni, hogy ugyan a rendőrség nem vitt el, de ha folytatni merjük, a sitten fogjuk találni magunkat. Erre mi felvilágosítottuk Marika nénit, hogy ez azért már nem az ötvenes évek, úgyhogy valszeg maradunk, és ha gondolják, igyanak meg velünk valamit.
Ezután...mintha elvágták volna. A függöny ugyan sokatmondóan lebbent, mikor el- vagy hazajöttünk, de a bájcsevegés megszűnt, maradt részükről a foghegyről köszönés, meg a panaszkodás Apumnak, és a lakógyűlésen. Mivel voltférj és egyik haverja félmeztelen volt, mikor ajtót nyitottak, meg a barátnőimmel mi is kimentünk, később elterjedt, micsoda orgiákat szoktunk rendezni péntek esténként, egyszer fél füllel még azt is hallottam, néger is volt, no igen, a pletyka már csak ilyen:)
Aztán, mikor egy évre rá voltférj érdemei elismerése mellett elköltözködött (sajna, elég hangos balhék után), feszült és várakozásteli csend következett. Néhányszor látták, hogy egy-egy fiúhaverom hazakísér (szigorúan baráti alapon, de a függöny mögött a sötétben ez biztos máshogy látszott). Pár hónap múlva pedig megjelent Attila, és egy idő után -horribile dictu!- itt is aludt. Ekkor már akkora vnk voltam, akit csak annyira méltatott Marika néni, hogy egyszer, mikor kint álltunk az erkélyen, felkiabált, hogy azt a döglött galambot mi dobtuk-e le a kapu elé. Mondtuk, nem. Nem szoktuk.
Nem beszélve arról az apróságról, hogy én elég heves vérmérsékletű tudok lenni, Attilával hangosan veszekszünk, aztán hangosan békülünk ki, vékonyak a falak, de mit van mit tenni, épn is jobban örülnék, ha kiegyensúlyozottabb lenne a kapcsolatunk.
És a ház Marika nénihez hasonló mamerekkel van tele. Akik direktbe most már nem szólítanak le, de összenéznek- és súgnak a hátam mögött, ha meglátom őket, és odaköszönök. Már, ha egyáltalán meglátom, mert mostanság alig találkozom valakivel a lépcsőházban, úgy tűnik, direkt kerülnek. Jó sport lehet.
Azt hiszem évekre elég pletykálni és szidnivalót szolgáltattam és szolgáltatok nekik, ők meg ezt élvezik, mert amúgy ez egy unalmas kis ház, azonkívül, hogy a postás néha rossz ládába dobja a vízszámlát, nem történik soha semmi.
K.