Mikor belekezdtem, már láttam, h a téma sokkal alaposabb átgondolást igényelne. (Mint minden, amiről írok, de hát, ez nem egy szemináriumi beadandó, mégiscsak az én blogom, legalább itt ne kelljen nagyon okosnak lenni, na.) (Mármint, a közös blogunk. Bár Attila csak vendégszerepelni szokott mostanság, de azért ne vitassuk el tőle.)

Én, mint arra már többször utaltam, lelkes női magazin-fogyasztó vagyok. Ennek több oka van: egyrészt, mert vannak tényleg egészen jó női újságok (erről majd később), másrészt, mert kikapcsolnak. Harmadrészt, időnként jólesően ki lehet akadni egy-egy íráson (ha már tévém nincs, hogy azzal veszekedjek.)
A legtöbb női újság másra sem jó, minthogy egészen könnyed kikapcsolódást nyújtson a  nagyobb szellemi erősfeszítést kívánó napok után: semmitmondó, felszínes, tele színes képekkel, jó nézegetni (beleolvasni a cikkekbe nem mindig ajánlott.) Nagy általánosságban van bennük divattanács, recept, férfiak lelkvilága és a hozzájuk vezető út, sminktanács, fogyókúrás és narancsbőr elleni tippek, némi pszichologizáló(nak szánt) írás, és a kötelező egy cikk az összefoglaló néven általam csak "világbékének" címkézett témában, azaz mentsük meg az esőerdőket/háziállatokat/vadállatokat/elnyomott nőket/szegényeket stb. Ha az újság ad valamit magára, akkor az egyes témákon belül nagyobb a variancia, azaz később ismétlődnek ugyanazok a cikkek. (Ha erre nem fordítanak gondot, bizony megeshet, hogy 2 hónapon belül szinte szóról szóra ugyanazt a cikket lehet olvasni. A copy-paste-zsurnaliszták életét az internet még inkább megkönnyíti.)
Egyvalamit viszont nem értek. Miért van az elején mindig szerkesztői levél? Oké, persze, ma már kötelező tartozék, de ki kezdte el és miért? Általában a szerkesztői levél az újság legborzalmasabb része, rosszabb esetben már az első oldalon szembesülünk vele, aztán el is veszi a kedvünk a továbbolvasástól. Szerkesztő néni itt általában szárnyakat ad magának, egyszerre próbál személyes, eredeti és nagyon okos lenni, ami nem olyan nagy baj, mert asszem, mindannyian ilyenek akarunk lenni, de a vége általában akkora hülyeség, hogy fogom a fejem. Mintha kissé a császár új ruhája-effektus lépne életbe, a lap munkatársai és az olvasók is érzik-látják, hogy ez a rovat valahogy soha nem sikerül, mégse szól senki, hanem erőltetik tovább a dolgot, és úgy tesznek, mintha. (Én bizisten, fogok mellékelni szerkesztői leveleket, ha nem hiszitek. Egyszer amúgy már írtam erről, a legiszonytatóbb szerkesztői levelet a Blikk Nőkben követték el, "adakozzunk a szegényeknek"-témakörben, mondatonként legalább 3 közhely robbant, jaj, jaj.) Még az Elle-ben is, amit messze a legjobbnak tartok, még ott is bénácskára sikerül ez a rovat.
No és igen, a bosszankodás. Mindig szemet szúrnak az újságokban a fonákságok. Ha egyszer esetleg megunom ezt a fecsegést, és tematikus blogot nyitok, mint a nagyok, akkor biztos aköré épülne, miféle baromságokat olvashatunk hétről hétre a női magazinokban.
Eszembe jutott, hogy még valamit nem értek. Mire jók a "pszichológus válaszol"-címkéjű rovatok? Bár népszerűek, így lehet, bennem van a hiba, hogy nem értem, de akkor megkérdezem, mi motivál valakit arra, hogy írjon egy vadidegennek, aki sokszor nem is szakképzett pszichológus, és aztán az újság hasábjain olvassa vissza saját kétségbeesett sorait és utána a kinyilatkoztatást. (Azt meg végképp nem értem, mi visz rá valakit arra, hogy Somának írjon, de hát, sok mindent nem ért a Sünibaba ezen a világon, például az integrálszámítást sem.) És az még hagyján, ha legalább képzett pszichológus válaszol, vagy egy olyan újságíró (pl. V. Kulcsár Ildikó), aki empatikus és nem beszél összevissza csak azért, hogy eredetinek lássék. De mi van akkor, ha valami magát boszorkánynak/látónak/halálcifrafaszának kikiáltó ember ír választ?! Mint valamelyik újságban, ahol a válaszadó megmondó nem átallja magát "nyilvános istenség"-ként aposztrofálni! Jézusmária! Asszem, ennek az illetőnek kellene segélykérő levelet írnia, adnának már tanácsot néki, mert magát hetente egyszer, az újság megjelenési napján istennek képzeli, és olyankor csak úgy dől belőle a maszlag, kevercse a new age-nek, katolikus gondolkodásnak és a távol-keleti filozófiáknak, amelyet valszeg csak népszerű kivonatokból ismer. (Soma biztos azt válaszolná, ráférne egy kineziológiai oldás, valamint a Hellinger-féle családterápia. Szerintem meg egy elektrosokk.)

Mivel már lassan neki kéne állnom főzni az ebédet, rövidre zárom az írást.
Női magazin-olvasó tapasztalataim alapján 3 kategóriát látok elkülönölni.

1. 100 forint alatti heti megjelenésű újságok (Meglepetés, Sikk, Barátnő, Kiskegyed, Tina, Blikk Nők és társaik). Ilyenekbe írnak a nyilvános istenségek is. Erről ennyit.

2. Havi megjelenésű, vastag női újságok, célcsoport elsődlegesen 20-30-as korosztály (Cosmo, Glamour, Joy stb.) Sznívonalbeli javulás az előző kategóriához képest, de úgy hiszem, a képzeletbeli blogon sokszor szerepelnének.

3. (Elég) színvonalas újságok, ú.m. Elle, Nők lapja, Nők Lapja Évszakok, Marie Claire, stb. Ezek között szerintem messze az Elle a legjobb. A Nők Lapjában kicsit sok a "világbéke"-témakör, mindig rettentő sok megmentendőt kell megmentenünk, ha végigolvassuk az aktuális számot, de sok érdekes témát dolgoznak fel tehetséges újságírók. A Marie Claire sem rossz, bár messze elmarad az Elle színvonalától, fel is húztam a szemöldököm, mikor azzal a szlogennek kezdték reklámozni, hogy végre egy értelmes női magazin.

További finomítás opcionálisan majd egyszer. Ha valaki tud olvasásra érdemes nőimagazint ajánlani, szóljon, örömmel veszem.

Végezetül egy aranyos blogbejegyzés arról, miért nem férfiak adnak tanácsot a levelezési rovatban a nők által beküldött segélykérő irományokra:)

K.