Rájöttem, mi a másik baj ezzel a délutáni munkába járással. Ülök odabent teljesen egyedül, a munkatársak legkésőbb 5 körül hazamennek, én meg ottmaradok egyedül az irodámban, senki nincs, akihez szólhatnék. (Jó, a benti plüss-sünikhez néha szoktam, de azért az nem ugyanaz.) Járkálok a folyosón, mint egy kísértet, ha kimegyek a konyhába vagy a mosdóba, a cipőm kopogása visszhangzik a kövön, sehol senki, hosszú órákra szociális inger nélkül maradok. Míg rendes munkaidőben csak ott vannak a többiek, Á-val, E-vel, és B-vel igen jókat lehet beszélgetni, ha átugrom hozzájuk pár percre lazítani meg feltöltődni, Mjudtival meg néha úgy nevetünk, hogy a könnyem is kicsordul.
Így tegnap este, ha már beszélgetni nem tudtam, legalább gondolkodtam a beszélgetésről, sovány vigasz. Én meglehetősen félénk vagyok, idegen társaságban, mint az egy rendes süntől várható, összegömbölyödöm, és kissé félénken tekingetek körbe-körbe, nem szoktam se a társaság középpontja, se kedvence lenni. Ha az enyéim közöttt vagyok (értsd: akiket jól ismerek), az más, akkor meg el se dugulok, csak úgy dől belőlem a hülyeség.
Viszont számba vettem (no, csak képletesen) az egyes típusokat, a halmazokat meglehetősen nagyvonalúan kezelve, de hát, ez nem is egy tudományos elmélet.
Van, ugye, a szószátyár típus, akit le se lehet lőni, aki rögtön a társaság középpontja lesz, mindenre vagy egy jó(?) poénja, beszólása. Ha nem jutok szóhoz, én erőszakosan nem veszem magamhoz a kagylót, sőt, visszavonulót fújok, még inkább háttérbe húzódom. Nagy társaságban nem is annyira zavaró, legfeljebb észre sem vesznek, annyi baj legyen. Ha egy ilyen típussal face to face beszélgetek, akkor az egyfelől igen kényelmes, mert elég csak a szokásos módom jeleznem, hogy figyelek (bólintás, hümmögés), ezzel biztosítom a párbeszéd folyamatos fennmaradását. A kellemetlen mellékhatás, hogy egy idő után kukának kezdem érezni magam.
A másik véglet, aki még nálam is csendesebb. Ha ilyennek kerülök szembe, a kínos hallgatásokat megtörendő, beszédkényszerem lesz, akkor meg sanszos, hogy előbb-utóbb valami hülyeséget találok mondani. Mint például másfél éve, céges bulin. Még az ismerkedős időszakban voltunk, egy ilyen csendes-hallgatag srác került mellém az asztalnál, nem akartam, hogy az egész vacsit néma csendben együk végig, görcsösen kerestem hát valami témát. Arra terelődött a szó, ki milyen iskolát végzett, miből írt szakdolgozatot, én mondtam, bornevekből, majd kapva kaptam a témán, és elkezdtem bőszen dicsérni a magyar borokat, hogy azok a legjobbak a világon. A srác egy darabig hallgatta, majd jó 10 percnyi észosztás után megszólalt: Jó, de akkor most miért iszol Sangriát? És basszus, igaza volt!
A legszörnyűbb pedig az, hogy ha sokat beszélek, előbb utóbb mondok valami szexuális töltetűt. Ez az, amit esetemben páran kisugárzásnak szoktak nevezni, hogy 1 sör után már  nagy eséllyel kicsúszik egy vaskosabb mondat a számon, és mivel nem vagyok prűd, nagyon könnyen leszek szókimondó. És mint írtam pár poszttal ezelőtt, ez sokakat zavar. Konkrétan meg is kaptam a kiosztásomat (mondjuk, pont olyantól, akitől a legkevésbé sem vártam volna), hogy ejnye, te Katilány, hát az élet nem csak a szexről szól. Ezt mondjuk, én is tudom. Nem vagyok én bonobó!:)
De azért csak arccal a megjavulás felé.

Nah, azért nem az a konklúzió, hogy senkivel sem jó beszélgetni. Kicsit bele is bonyolódtam, meg szorít is az idő. Szóval, leginkább olyasvalakivel jó beszélgetni, aki intelligens, jó a humora (ez a kettő, jó esetben, együtt jár), nyitott, és nem csak beszél, hanem meg is hallgat. Meg nem árt némi közös érdeklődés. Ha mindez hiányzik, akkor meg már csak a sör segít. Megfigyeltétek, úgy 2-3 korsó elfogyasztása után megszűnnek a kommunikációs akadályok? Csak másnap ne találkozzunk újra!:)
K.