Ezt egy ideje biztosan tudom, mióta együtt dolgozom E-vel, azaz szinténbölcsész kolléganővel. Tegnap (vagy tegnapelőtt) kifakadtam, hogy nekem mostan leginkább a szenvedély meg a romantika hiányzik, meg egy jó nagy dugás, merthogy ez az életvitel nem kedvez az ilyesminek, meg különben is, nem amorózó kell nekem, de azért nem árt néha hallani, mennyire szeret engem a pasim. (Már hallom az ellenvetést, hogy szokta ő mondani, hogy szeretlek, de lelkem romantikára éhes fele szívesen meghallgatná, mennyire és miért.) De E., aki elmúlt 30 és szingli, de már nagyon szeretne nem az lenni, minden nyavalygásomra azt válaszolja, hogy nekem legalább van kapcsolatom, ami még jó is. (Vazz, de arra is ezt mondja, mikor meló után közlöm, h baszott fáradt vagyok, semmi kedvem otthon piros köténykébe bújni és mosogatni meg főzőcskézni!) E. szerint mindenkinek jó, akinek van családja, férjnél van, de legalábbis van pasija. Eszerint közülünk Mjudtinak a legjobb, mert ő a férj mellé még egy gyerkőcre is szert tett menet közben. De nekem se rossz, mert van pasim, ráadásul a férjhezmenés sem sürgető számomra, végső soron, én már sosem leszek vénlány, a családi állapotom elvált, és ha életem végégig az is marad, E. filozófiája szerint bizonyos kor után az elvált teljesen oké, míg a hajadon erősen ciki, így életemnek ezen része már megoldódott.
Tehát, pofám lapos.
E. viszont tegnapelőtt felregisztrált egy társkeresőre (amire erősen biztattuk), most várja a legkisebb királyfit. Adtam neki pár ötletet (amit nem fogadott meg), pl. mikor arra panaszkodott, h nincs kedve végtelen számú randihoz, főleg olyanokhoz, amikor már az első 10 percben látszik, hogy nem ő lesz az igazi (vagy lélektárs, ahogy ő hívja), de azért udvariásságból még megisszuk együtt a megrendelt 1 korsó sört, csak utána távozunk, lehetőleg akkor sem pánikszerűen. (Vagy nem tudom, lehet, hogy E. kávézik az első randin, ami azért jobb, mert hamarabb elfogy.) Szóval, a tipp az volt, hogy nyisson blogot, és írja meg a randis élményeit (persze a linket ne tegye fel a reglapra:), ez eleve segít abban, hogy ne csak egy nézőpontból lássa, hanem mintegy kívülről is, az eseményeket, meg amúgy is, viccesek tudnak lenni az ilyen találkozások, és ahogy az egyik kedvenc tanárom szokta volt mondani az egyetemen, mindenből, amit túlél az ember, sztori lesz. És igazán mulatságos, mit  össze nem tudnak vetíteni a pasik az ilyen első randikon.
Én sosem társkeresőztem, egyszer viszont velem is megesett, hogy össze akartak hozni valakivel. Legeslegjobb Bnő ismerte a srácot, nekem épp akkor nem volt pasim, gondolta (hogy miből, máig sem tudom!), hogy az a srác majd jó lesz nekem. Legeslegjobb Bnő megbeszélte a sráccal, meg velem is, hogy talizzunk a Deákon a metróban, a pékségnél. Megérkeztem, megálltam, vártam. Már ez is sokkoló, látom, hogy ömlik a tömeg a mozgólépcsőn, és találgatom, vajon melyik lesz, közben szurkolok, hogy jaj, remélem, nem ő, meg hogy bárcsak ő lenne az. Aztán valaki rám köszönt, hogy én várok-e itt rá, bólintottam. Az első két mondatból kiderült, nem kávézni fogunk, itt helyzetmentő sörre lesz szükség, így javasoltam, vegyük egy söröző felé az irányt. Ott leültünk, aztán kezdődhet a bemutatkozó beszélgetés.
A srácról kisült, hogy pék. Sebaj, gondoltam, nem vagyok én sznob, meg előítéletes se, ismertem én már olyan pasit, akinek nem volt érettségije, mégis nagyon intelligens volt, meg fordítva is, nem minden a papír, csak optimistán. Mikor megtudta, hogy én meg egyetemre járok, ráadásul az egyik szakom a magyar, rögtön arról kezdett beszélni, ő is sokat olvas ám. Ennek megörültem, és biztattam, mesélje csak el, miket, mire közölte, sokmindent, történelmi regényeket példul, de az egyik kedvence Fekete István Vukkja. (Vazze, általános másodikban kötelező. Nos, van, akinek sokáig meghatározó élmény marad.) Ekkor már belém bújt a kisördög, és megkérdeztem, a kedvenc költőd meg Petőfi Sándor, mi?, mire ő lelkesen rávágta, hogy igen, honnan tudtam? (Nem sértettem meg, nem értette az iróniát.) Jó, ezt hagyjuk, beszéljünk másról. (Kikértem még egy sört gyorsan.)
Ekkor a srác elmesélte, hogy ő bizony még házas, de már válófélben van, és van 2 kislánya, ez nekem nem-e baj-e. Nekem ugyan nem, mondtam, ez főleg neked baj, szar lehet most neked, mire rágyújtott, és távolba révedő szemekkel mesélni kezdte, milyen boldog is volt az ő házassága, és a két kislánnyal milyen boldogan éltek. Közben gyanúsan nedvesedni kezdett a szeme, majd könnyek között azzal fejezte be, hogy régen, mikor hazament a pékségből, mindig vitt haza a lányoknak kiflit, akik mindig elészaladtak, és mindig leharapták a csücskét, de ezt most már soha nem lesz így, brühühü, itt már leplezetlenül sírt. Nekem meg kerekedett a szemem. Meg tanácstalankodtam, most mit kezdjek ezzel a helyzettel. Szántam is, meg bosszantott, miafaszt keresek én itt, mentem volna inkább órára. Kínomban bedobtam a szokásos közhelyeket, hogy nemsokára túl leszel a nehezén, és akkor majd könnyebb lesz, meg ilyesmit. Aztán kifújta az orrát, elnézést kért, és kijelentette, amúgy én nagyon tetszem neki, meg úgy látja, hasonló az érdeklődésünk(!), elkérte a számomat. (Megadtam, gondoltam, egyszer lehetek én is lelkisegély-szolgálat, így vezekelvén a sok-sok cinizmusért.) Aztán még egyszer taliztunk, akkor négyesben, Legeslegjobb Bnővel meg az akkori pasijával, több tali már nem volt. Szóval, ilyesmikről írhatna E. a blogján, ha lenne neki, meg hogy hetet- havat összehordanak a pasik, és tapasztalatom szerint legalább kettővel osztani kell az elhangzottakat.

Ellenben most nekem jó. Jó nekem.
Majd egyszer számba veszem, miért is.
K.

Ezt meg most láttam egy blogon. Belinkelem, annyira jó!:)


Update: Uuh, basszus, a Vukot 1 K-val írják, de égő...