Mióta nagy női magazin-olvasó lettem, legalább képben vagyok a divattal is valamennyire. Az Elle-t, a Marie Claire-t, és a Nők Lapját mindig beszerzem, a Joyt meg a Glamourt meg valaki mindig megveszi a kolléganők közül, arról ugyanis még nem szóltam, hogy BEKÁJ-berkeken belül működik a kölcsönkönyvtár intézménye is, igaz, egyelőre még csak női magazinokra szakosodva. Így aztán nem csak a szexuális életem gazdagodik (vö. egy hamarosan megírásra kerülő poszt), hanem tudom, miben trendi mostanság flangálni. Legalábbis elméletben. Mint a fogyasztói társadalom díszpéldánya (kapjam be!), valamilyen mértékben természetesen a hatásuk alá kerülök, elfog a viszketés, meg az ideges türelmetlenség, hogy menni kell, és be kell szerezni azt a darabot, amit kinéztem. Persze nem mindig, és nem mindent. Mert a divattervezők által tervezett darabok jó részét borzalmasnak látom. Megpróbáltam úgy is, hogy úgy nézem, hogy az művészet  - az, ugye, lehet kreatív, eredeti, és tartalmas akkor is, ha nem tetszik -  de nem ment. A kifutókról lejövő darabok nagyjából mindegyike felejtős, a női magazinokban hordhatóvá szelídített szettek is furcsák nekem. Szóval, elég kevés a magazinban látott igazai must have, amelynek láttám érzem a bizonyos türelmetlen viszketést, ami el sem múlik mindaddig, amíg be nem szerzek valami hasonlót. Különösebben meg sem érint a divat, mert konstatálom ugyan, mennyi minden áll jól a magas, vékony lányoknak, de az én alacsonyabb, cicisebb, egyesek-szerint-karcsú-de-szerintem-nem termetemre meg csak bizonyos dolgok passzolnak, ha tetszik, ha nem. Hiába álmodozom harangszoknyáról, minden egyes próbakor be kell látnom, hogy ehhez bizony 15 centivel magasabbnak kellene lennem (+cipő). És nem vehetek mídert sem, mert az nagy cicivel nem is mutat jól, meg állandóan rettegnék, hogy egyszer csak kiesik belőle, a szilikonpántos melltartót meg el kéne végre felejteni, akármit mondjanak is a dizájnerek.

Ha jól deriváltam a különféle újságokból, az idei tavasz trendszínei a sárga, a lila, a királykék, meg a piros. Tartja még magát a télen menő szürke. Aztán még a pasztellszínek, az etno, meg mittudomén. Ebből az etno azonnal felejtős, a többi mérsékelten jöhet szóba. A divat követése egyébként az jelenti, hogy minden szezonban lecseréljük a ruhatárunkat? Az azért nagy hülyeség lenne. (Meg anyagilag sem bírnám.) Vagy azt, hogy veszek 1-2 divatos darabot minden szezonban? No de akkor olyat ám, amit aztán sokáig lehet hordani, nem jó, ha ordít róla, melyik évjáratból való. Inkább egy időtlen darab, mint a tavalyi, lejárt divat.

Megjött a törpenyúl, elterelte a figyelmemet. Itt mosakszik mellettem, meg rágja a szénát, folyton oda kell néznem, annyira édes. Nem is tudok már koncentrálni. A nyúlról is lesz poszt, majd.

Nah, szóval. Ha viszont az ember vesz 1-2 aktuális darabot, akkor sem mindig azokat hordja. Meg előbb-utóbb minden trendi lesz, csak ki kell várni. Ott van például a főnököm királykék felsője. Mindig, mikor rajta van, megcsodálom, milyen szép a színe. Idén nyáron hipertrendi lesz. Eddig meg csak egy időtlen, szép darab volt.
Tán előbb-utóbb divatba jönnek a hozzám hasonló alkatú lányok.

(Még egy kesergés: Csinálhatok magammal akármit, akkor is diplomás, enervált, jó kislány, értelmiségi fejem lesz. Ez van. És macskaszemem se lesz, bármennyire is szexi, megmondta a kozmetikusom, mert mélyen ül a szemem. Persze, sünből nem lesz macska, ebbe bele kell törődni. Ha meg az egyik exem egy időben vadmacskának hívott, az nem a sminkem miatt volt…)

A törpenyúl vajon úgy alszik, hogy a fülével betakarja a szemét?

K.