Az ilyen napokat, mint ez a mai, egyszerűen be kellene tiltani. Front van tán, meg az egész napos eső miatt is, de nyomott vagyok, punnyadt, és életunt. Egész nap nyúlt a szám, nem ment a munka sem, nyűgös voltam, álmos, pfuj.
Még szexelni sincs kedvem. Sőt, még arra is vetemedtem főzés közben, hogy elhatározzam, le fogok arról szokni (valahogy), hogy állandóan a szexen járjon az eszem. Annyi minden máson is járhatna. Találhatnék például magamnak egy hobbit. Hímezhetnék díszpárnát, horgolhatnék csipketerítőt, vagy nemtudom. Az olvasás nem mindig köt le.  És még a végén túlságosan egysíkúnak fognak (fogtok) gondolni, ha minden posztban szóba hozom a szexet.
Aztán meggondoltam magam. Mégsem szokom le a szexről, mert nem tudok, nem látom értelmét. Valszeg a lényem immanens része, vagy valami ilyesmi.

De azért csak beszéljünk másról.
A hobbi emlegetése kapcsán jutott eszembe, immáron sokadszor, hogy mi is tulajdonképpen az önmegvalósítás. A Maslow-piramis csúcsa. Manapság annyit hallani/olvasni erről. A viszonylagos jómódban élő polgár (semmi politikai felhang!) már nem vadászik élelemre (péntek délután az Auchanban azért elég küzdelmesnek tűnik), van lakása, társa is, stb, így az alapvető szükségleteiről már nem kell gondoskodnia. Jönnek a piramis magasabb fokozatai, végül a végső, a csúcs, a kiteljesedés, vagy mifene.
Hogy kell ezt elképzelni? Ha vagy egy remekjó hobbim, aki kielégít? Vagy, ha sikeres vagyok a munkámban? Vagy, ha jógázni járok? Hogy, ha egyszerűen csak elveszem az élettől, amiről úgy vélem, jár nekem, és közben jól érzem magam? Vagy rátalálok a belső harmóniára? De azt meg hogy kell? Néha még főzés közben is sikerül, vagy mikor egy jót beszélgetek valakivel, de egészen pontosan mikor érezhetem úgy, hogy jelen pillanatban épp önmegvalósítok, és akkor a csúcson vagyok, mármint, a piramis csúcsán?
Vagy inkább, hagyjuk az egészet a fenébe, holnapra kialszom, jobb kedvem lesz, és szépen okosan megvalósítom a...mit is? Azt, hogy megvalósítom az álmaimat, azt értem. Na de önmagamat? Miért, az milyen? Egyáltalán, önazonos vagyok-e én. Nemrég olvastam egy cikket arról, a pszichológusok egyre inkább kezdik feladni azt az elképzelést, hogy az embernek egy, viszonylag homogén személyisége van. Egyesek egyenesen több személyiségről beszélnek, míg mások csak egy olyan személyiséget körvonalaznak, ami néha egymásnak ellentmondó tulajdonságok, viselkedési minták, satöbbik halmaza. És akkor melyik vagyok én? Melyiket valósítsam meg? (Apropó, több személyiség. Az ötödik Sally melegen ajánlott olvasmány mindenkinek. Én egyszer kölcsönadtam egy pasimnak, és lenyúlta. Egy másik, Freud elméleteit humoros, képregényes formában magyarázó könyvemet meg egy másik pasim nyúlta le. Azóta én is nyúlom a pasiktól a könyveket. Ez az én bosszúm:)
És ugyan megígértem, de azért még egy aprócska gondolat a szexről. Kezembe akadt a januári Cosmo. Mint ismeretes, a Cosmo messze földön hírhedt arról, hogy mindenféle extrém pozícióban, helyen, és szituációban történő szexet favorizálja. Mert a mai, vérbeli trendi Cosmo-lány nem fél bevállalni ilyesmit, az ágyban (és mindenütt másutt) szexistennő, minden lyuka dugható, és ha csak erősebben ránéznek, sikítva élvez. És, természetesen, el tudja választani a szerelmet a szextől, gond nélkül lefekszik akárkivel, aki megtetszik neki (a kiszemelt partner elcsábítási praktikáival külön cikkek foglalkoznak).
Úgy látszik, a cikkírók kifogytak a tippekből, mert a januári számban azt írták, lehet bármilyen akrobatamutatványokat véghezvinni, az igazán jó szex mégiscsak attól jó, ha van a partnerrel érzelmi közösség (horribile dictu: szerelem!), egy hullámhossz, egymásra hangolódás, ami, hát igen, a sokadik alkalom után szokott megjelenni. (Tegyük a szívünkre a kezünket, mi nők nem igazán szoktunk az első alkalommal vinnyogva élvezni, még ha cigánykereket hányunk szex közben, akkor sem. Idő kell, bizalom, összecsiszolódás, miegymás.)
Na tessék! Nesze neked, szetippek és -trükkök! Talán mégsem olyan anti-trendi, ha az ember szerelmes is a partnerbe, akivel szexel.
Uff.
K.