Részben saját tapasztalatok miatt, részben, mert már megint pszichológiai tárgyú könyvet olvasok, fókuszálni kezdtem egy részproblémára, jelesül a címben megfogalmazott kérdésre. No, semmi csodálatra méltó mélyenszántás, csak kérdésfelvetés, meg pár keresetlen gondolat.
Nohát, akkor a címben feltett kérdés, vajon népi bölcsesség, városi legenda, avagy mélyebb igazságtartalommal rendelkező, általános érvényű állítás? Olyan variációban is hallottam már, h a részeg emberek és a gyerekek őszinték – nos, ez utóbbiban nem kételkedem. A 3 éves gyerek gond nélkül megmondja, h a szomszéd Manci néni kövér, és ronda a rúzsa (a néni jelenlétében), aztán elég hamar megtanulja, hogy „ilyet nem szabad mondani”, sőt, alig néhány év múlva, ha összetalálkoznak a lépcsőházban, széles mosollyal fogja sipítani, hogy Mancikám, de jól nézel ki, és milyen remekül áll a szádon ez a fuksziaszín! (Példa a saját életből: Kisnyuszi kb. 2,5 éves volt, mikor látogatóba mentünk egy családhoz. A család férfi tagját, valamint a gyerekeket kedveltünk, a feleséggel azonban valahogy egyikünk sem szimpatizált. Ezt persze sosem említettük Nyuszi előtt. Ültünk a kocsiban, útban hozzájuk, mikor a beszélni is alig tudó Nyuszi egyszer csak megszólalt: a bácsi meg a gyerekek otthon lesznek, ha odaértünk, de a néni nem lesz otthon, neki el kellett utaznia, nem lesz ott… Néztünk egymásra döbbenten. Tehát ő sem… és ezt gyermekien bár, de ennyire nyíltan…aztán csak reméltük, a vendégségben nem szólja el magát. De nem. Meg volt nevelve, hahaha.)

No de a részeg? Pro érv lehet, h olyankor csökken a tudat és/vagy(?) felettes én befolyása, hogy valamit azért nem teszünk, vagy mondunk, mert az nem kommilfó. Meg oldódnak a gátlások, meg felerősödik a nonverbális kommunikáció. Elkövetkezhet az az állapot, hogy véletlenül(?) kicsúszik a szánkon (hm, Freud most fölkapná a fejét), bár nem akartuk, de csak kiszalad olyan vélemény, olyan megnyilvánulás, amit józanul a világért se… Sőt, az az állapot is beállhat, mikor már szándékosan mondunk olyasmit, amiről józanul mélyen hallgatnánk, mert egyszerűen már nem érdekel, mit is fognak gondolni rólunk.

Gondolatkísérlet, laboratóriumi körülmények:
Férj részegén tér haza. Feleség szemrehány, férj a szőnyegre, szó szót követ, a férj végül ráordít a feleségére: „Te büdös kurva!”.

Tegyük fel, a férj nem alkesz. Nem jár haza rendszeresen részegen, sőt. Azt mondanánk a házaspárra, jól megvannak. A férj száján mégis ez szalad ki. Hagyjuk az érzelmi előéletük boncolgatását, mert az túl fiktívvé és többesélyesé tenné a dolgot. Ez vajon azt jelenti, hogy a férj tudat alatt (vagy mit tudom én, hol), nem szereti a feleségét, kurvának tartja? (No, nem úgy, hanem, mint az anyázásnál, a konkrét jelentéstartalom háttérbe kerül. Nőket általánosan a kurva szitokszóval illetnek, ha erősen dühösek rájuk, anélkül, hogy a szó igazi jelentésére gondolnának.) Szóval, ha amúgy egy átlagos házaspárról van szó, akkor mit jelent a férjnek ez a megnyilvánulása? Ha józanul sosem mondaná. Hülye volt, nem tudta, mit beszél, majd kialussza, vagy valami rejtett ellenszenvre, sértettségre, dühre utal a feleséggel szemben?

Aztán. Mi van, ha valaki helyes, szociábilis, ellenben ital hatására kötekedni kezd? Vagy magába fordul, és nekikeseredik az életnek? Vagy épp ellenkezőleg, felvidul, és mindenkivel spanolni kezd? Nyilván, ittasság egy embernél más-más esetben más-más lelkiállapotot és viselkedést válthat ki, de hosszabb idő elteltével bizonyos tendenciák, irányvonalak kirajzolódnak. Vannak, ugye, az agresszív részegek, a kötekedő részegek, a búsulós részegek, a közönséges részegek, stb. (Meg az állandóan a szexről beszélő részegek is, ilyet egyet ismerek, de az – nagyon konzekvensen - józanul is ezt teszi, beh.) Nah, szóval, melyik az ember „igazi” viselkedése, arca? Az, amit általában józanul közvetít a külvilág felé, vagy, amit nagyjából mindenféle kontroll nélkül, 4-5 rövid után?

Talán a válasz valahol félúton keresendő. (A kocsma felé félúton?)