Az Olaszország-projekt tavaly márciusban kezdődött. Egyrészt régen, 1995-ben láttam utoljára tengert – a családunk sosem volt nagy utazó –, másrészt abban az évben úgy alakult, hogy megengedhettünk magunknak egy külföldi utat. És ha már külföldi nyaralás, akkor legyen tengerpart. Elsősorban az olasz tengerpart. Olaszországot mindketten szeretjük – bár a lentebb taglalt okokból ez nálam kezd némiképp módosulni –, ráadásul Kati ismert egy turisták által nem annyira frekventált, ebből fakadóan a turistaipartól nem annyira sújtott tengerparti üdülőfalut. A projektet azonban ellehetetlenítette a közlekedés megoldatlansága: nem tudtam ugyanis 100% bizonyossággal gépjárművet szerezni, ezt a rizikót meg azért mégsem akartuk vállalni. Így lett tavaly nyáron az úticél Bulgária, repülővel. Közben tavaly májusban – többek közt a megoldatlan gépjárműhelyzet miatt – beruháztam egy Mitsubishi Carismára. Az utolsó akadály így elhárult, jött az olasz projekt.
Online foglalás, és túlzásba nem igazán vitt előkészületek után augusztus 23-án nekivágtunk Itáliának. Nem volt valami bíztató, hideg volt, és az út harmadik harmadában kisebb szünetekkel folyamatosan szakadt az eső. Az Alpokban végülis ez nem feltétlenül szokatlan, bár mediterrán tájakon halvány földrajzos emlékeim szerint télen van a csapadékmaximum. Apropó Alpok. Eddig csak busszal mentem át az Alpokon, akkor meg az ember nem figyel annyira. Most viszont úgy 35 alagutat számoltunk össze, a 150 méteres és a 3 kilométeres között mindenfélét. Itt jól jött a ragyogó napfény hiánya: napszemüveg nélkül szívás ennyi alagút, pontosabban abból kijöttni.
Másnapra nyoma veszett a viharnak, és egész héten 26-30 fok, ragyogó napsütés, és teljesen felhőmentes ég várt minket. Élve a lehetőséggel, az első két napot a tengerparton heverészve töltöttük. Egész nyáron melegedett, így mire odaértünk, pont a legjobb hőfokot érte el. Vasárnap ugyan szörnyen sokan voltak, helyet is alig találtunk, de a hétköznapokra ez szignifikánsan csökkent. A barnulási faktor ugyan nem lett teljesen kielégítő, Kati legalábbis az általa tervezettnél kevesebbet barnult. Engem meg nem érdekel :-)
Ha már Olaszország, adtunk a kulturturizmusnak is, igaz csak módjával. Itt van a közelben Velence, Padova, Verona, kicsit távolabb Ravenna. Sajnos Verona és Padova kimaradt, Velence viszont olyan szép és hangulatos volt, mint amilyenre emlékeztem – hiszen ’95-ben is itt jártam. Készült is egy kupac fotó, majd talán kiteszek egy-kettőt. Ravenna is nagyon szép, főleg amikor ott áll az ember az ezerötszáz éves épületek tövénél, és elgondolkozik azon, hogy ezek már akkor is álltak, amikor a magyarok még réges-rég az Urál mentén terelgették a csordát. Ravenna tele van V., VI. századi bizánci épületekkel, freskókkal, mozaikokkal. Mindenképp érdemes megnézni, ha valaki arra jár. A távolság Velencétől kicsit csalóka, térképen nem néz ki olyan soknak. De egy jó Győr-Debrecen úttal azért felér. Sőt rosszabb. Az olaszok – és most visszautalnék a post elején jelzett hangulatváltásra – ugyanis amennyire szívélyes vendéglátók, annyira nem értenek sem a közlekedéshez, sem a közlekedés-szervezéshez. Pár száz kilométer után már nem csodálkoztam azon, hogy miért bírtak összevissza bénázni a logisztikával a második világháborúban. Azóta se javultak sokat. Az olasz autópályán pl. kapus rendszer van. A kapuknál van egy ún. Telepass rendszer, működési elve tippem szerint bérleti jellegű, rendszám-azonosítás alapján megy. A kocsi megáll a sorompó előtt kb. 1-2 másodpercre, aztán mehet tovább. Igen ám, de ha meg nem vagy Telepassos, akkor rostokolhatsz egy örökkévalóságig ott, mert jegyet ott nem kapsz. Tehát, tolathatsz ki, és szerencséd van, ha nem áll sorban mögötted már 5 autó. Ha igen, az pech. Nekem nem állt, de nem egy élmény visszatolatni az autópályán. Amúgy van még kártyás kapu, ahol előre váltott műanyag kártya az azonosítás alapja, gondolom itt is valami prepaid megoldás van. A harmadik verzió, amit mi vettünk igénybe, a közvetlen készpénzes megoldás. Papírjegy befele, készpénzfizetés kifele. Egyébként elég drága, egy 200 km-es szakasz többe fáj, mint nálunk a 4 napos matrica.
Nem szóltam még a közlekedési lámpákról. Többféle közlekedési lámpa van. Van olyan, ahol ha zöldről sárgára vált, akkor a zöld kezd villogni vagy 5 másodpercig, utána a sárga szinte csak felvillan, majd jön a piros. Aztán van, hogy nincs sárga. A lámpában 3 izzó van, csak a sárga használaton kívül. Van zöld és piros. Néhol persze láttam normális – vagyis a nálunk megszokott – működésű lámpát is. Csak nem sokat.
Az olaszoknak van egy természetes idegenkedésük a borostyán színtől. Az index nem igazán divatos dolog, ahogy a sávtartás sem. Persze az ember, ahogy megy délre, a helyzet úgy súlyosbodik. Autópályán sávváltáskor nem indexelnek, ennek megfelelően volt néhány vastag fékezésem, mikor a teherautó 80-al, index nélkül előzni kíván egy másikat. Én meg jövök mögötte, közel dupla annyival (hivatalosan persze letagadom). Olaszországban többet használtam a fény- meg a sima kürtöt, mint odahaza egy hónap alatt. De az legalább hatott. Nem is igazán ismerik a belső sávban, kihúzódásra felszólító „balra indexelést”, ami azért tőlük északabbra – és szerencsére már nálunk is – elterjedtebb. Fénykürt agresszíven, aztán majd lemegy az ember. A követési távolság is olaszidegen, ahogy a már említett sávtartás. Rengeteg autót láttam, amik simán beálltak két sáv közé a felezőre, és azon még jobbra-balra imbolyogtak is. Intenzív fény- és hangjelzést követően arra azért képesek voltak, hogy lehúzódjanak. Szóval bosszankodtam rajtuk rendesen, főleg mert – a sebességkorlátozást leszámítva – meglehetősen szabálykövetően vezetek, és idegesít, ha valaki meg nem. A Bëlga együttes Ló Rájder száma alapján meg is született az azt követően sűrűn hangoztatott kifejezés: „Köcsög taljánok!”. Nápolyba, azt hiszem, sosem megyek kocsival.
Az utolsó két nap a korábbiakhoz hasonlóan ismét tengerparton dögléssel telt, majd ma eljött a pakolászás napja. Wifit sajnos nem találtam a közelben, úgyhogy ez egy offline post, két pakolás közti pihengetés eredménye. Holnap még nagy út jön, rá kell pihenni, ezt azt hiszem egy helyi kisvendéglő pastájával fogjuk kezdeni.
 
Buona sera per tutti.
 
Olaszország, valahol az Adrián, 2008. augusztus 29.