A pénteki drink out miatt (bár nemtom, van-e ilyen szó egyáltalán, de ha eat out van, akkor legyen ez is) el is felejtettem, milyen nagy nap volt szeptember 12-én.

Pedig igen-igen nagy nap volt, ugyanis akkor volt egy éve, hogy elindult a dosszié, és lám-lám el is felejtettem megsüvegelni magam az 1 éves blogszülinapra.

Ilyenkor visszatekintést szokás, meg gratuláló beszédet, tósztot, pezsgőt, bár ez utóbbit biztos kihagyom, kicsit megugrott mostanság az etil-alkohol-input, ma pihenés van. Visszatekintés, meg hát... voltak posztok, jók és kevésbé jók, 3 indexes címlap, és átlagosan napi 30-40 olvasó.

Attilával állandó vitánk, h kié akkor ez a blog. Én azt mondanám, h az enyém, mert jellemzően én írom. Igaz, annak idején közösnek indult, de aztán az én grafománságom vitte el az egészet, Attila legfeljebb vendégszerepelt havi 1-2 poszt erejéig. No meg ő a kvázi-rendszergazda, a képbeillesztés- és szavazás-felelős, a technikai háttértámogatás. (Sose feledkezzünk meg a rendszergazdákról! Akkor se, ha minden rendben működik.) Viszont az alcím az, hogy rólunk, magunknak, tehát mégis kettőnké. Csak Attila a csendestárs, aki ritkán szólal meg.

Szóval, a sok-sok blog között csak egy nem túl jelentős porszem, de az én életemben meghatározó, mert szeretem, élvezem, sok jó pillanatot okoz nekem. (És ilyenkor titkon mindig reménykedem, azoknak is, akik olvassák.)

Így hát, éljen soká a dosszié, a Jóisten tartsa meg jó egészségben a szerzőket, no meg az olvasókat is!