Én nem szeretek fordászhoz és kozmetikushoz járni. A végeredményt persze szeretem, amikor megszabadulok egy csomó fölösleges hajtól, meg szép lesz a bőröm, de a folyamat! A sün, aki egy icipicit antiszociális, nem szeret beszélgetni közben, meg nem is nagyon tud miről. Így aztán az első mondatok mindig valahogy így néznek ki:

-És, mi újság veled?
-Hát, nem sok minden.

Majd csend, és közben lázasan gondolkodom, történt-e valami az elmúlt időben, ami publikus, a fodrászt/kozmetikust érdekelheti, és viszonylag röviden el lehet mesélni, hogy sokat azért ne kelljen beszélni. Legeslegjobb Bnő közelgő esküvője pont ilyen hálás téma. Mindketten ismerik Legeslegjobb Bnőt, így lecsapnak a témára, és ha szerencsém van, ez kitölti a kezelési időt.
Egyébként szeretem, ha a fodrász/kozmetikus csacsogós fajta, és ezzel kitölti az időt. (Azt viszont nem, ha gesztikulál is közben.) De tényleg, amikor 2-3 havonta megyek, sőt, néha még ritkábban, mit tudnék felelni arra a kérdésre, hogy mi újság veled? Hiszen a nevemet épphogy tudják, mert hűséges vagyok évek óta mindkettőhöz, de mást nem nagyon. Illetve, mivel ugyanaz a fordász és kozmetikus készítette az esküvői, hm, toalettemet, mint akikhez most is járok, így a válásom környékén lett volna miről beszélni. Így aztán a sztenderd párbeszéd egy kicsit kibővült:

-Mi újság veled?
-Hát, nem sok minden. (kis szünet) Azaz, van. Elválok.
-Nem mondod! Tényleg? Miért? Mi történt?

Majd csend, és közben lázasan gondolkodom, hogyan lehetne egy válást egy olyan embernek megindolkolni, aki csak felületes ismerős.
És a legborzasztóbb az egészben, hogy miközben kínosan feszengek, sokszor olyat találok mondani, ami nagyon ironikus, vagy esetleg félreérthető. Majd egyszer összegyűjtöm az ilyen, zsénben született elszólásokat, hogy jól szórakozzatok a sün bénázásán. Mert nevetni azért tudok magamon!

Persze lehet, hogy egyedül én küszködöm ilyen helyzetekkel, mert a kommunikációs szkilljeim elég vacakok. Komoly nehézséget okoz a small talk fenntartása olyan emberekkel, akiket alig ismerek. (Fodrász, szomszéd, nem közvetlen kolléga, stb.) Ezért sokszor félresikerülnek az ilyen helyzetek, és talán kicsit furcsának, különcnek is tartanak. Mint tegnap a szomszéd néni, akivel épp akkor futottam össze a lépcsőházban, amikor főzés közben levittem a szemetet.

-Jó napot kívánok! (Udvarias vagyok, köszönni azért szoktam, sokszor előre)
-Szervusz! Milyen csinos rajtad ez a kis piros kötény!
-Köszönöm szépen. (kis szünet, amitől mindig kényelmetlenül érzem magam, mivel úgí érzem, ki kéne tölteni valamivel, tovább kéne gördíteni a párbeszédet, de hogyan??)
-Manapság már nem hordanak ilyet a fiatalok.
-Én hordok. Főzéshez praktikus. (leheletnyi szünet, gyorsan mondani kell még valamit) Egyébként csak főzéshez hordok. Máskülönben nem veszem fel.
-Nahát, hogy te milyen házias vagy! Manapság már ritka, hogy a fiatalok ilyen háziasak legyenek!
-(Vad brainstorming, erre mit lehet mondani) Igen, házias vagyok. Például a szemetet is leviszem. (Majd a mentő ötlet) Na, megyek is, nehogy odaégjen az ebéd!

Huh! Ezt még gyakorolni kell. A nyáron a fordásznál végleg megtanultam, ha megdicsérem a másik külsejét, ruháját, haját, az  mindig segít. Nyáron ugyanis a hajvágás végén a fordászom némi szemrehányással jegyezte meg, hogy "Nem vetted észre, mennyit fogytam?!". Uh! Hát, mit lehet erre mondani. Hogy jaj, hát dehogynem! Nagyon jól nézel ki! (Kínos!) De hát, ha fogyott is, én nem vettem észre. Nem szoktam észrevenni ilyesmit. Néha még hajszínváltozást sem. Nem bunkóságból vagy figyelmetlenségből. Mondom, gyengék a szociális szkilljeim. Biztos van erre egy divatos pszichológiai megnevezés.
Pénteken azonban, okulván a nyári afférból, már rögtön azzal indítottam, amikor beültem a székbe, hogy Évi, te fogytál! Mire ő lelkesen: Igen, hét kilót! Azt vártam, mikor veszed észre! Uh. Még jó, hogy mondtam. Aztán gyorsan megdicsértem a frizuráját (bár nem tudom, ez egy fordásznál jó-e, mert nem tudom, ők maguknak vágják-e hajukat). Ennek úgy megörült, hogy a végén, amikor elkészült a hajam, közölte, hogy én bizony nagyon szép lány vagyok. Ezen aztán mglepődtem, mivel én nem szoktam úgy gondolni magamra, mint aki nagyon szép lány. És nem is nagyon szokták mondani. Leginkább csak azok a pasik, akik meg akarnak dugni. És ők is csak a második sörük után.

Jaj, én úgy, de úgy irigylem azokat, akik könnyedén, lazán, kellemesen el tudnak csevegni a felületes ismerőseikkel, nem görcsölnek, és főleg, nem rontják el, és nem mondanak valami borzasztóan kínosat közben!