Általában két dologtól szokott rámtörni a bizsergés gerinctájékon.
A másik a ruhavásárlás gondolata. (Az vesse rám az első követ, akit nő létére nem hoz lázba az új ruhák gondolata.) Drága az élet mostanság, minden viszi a pénzt, enni is kell, rezsit fizetni, meg a pszichonéni, meg a tápkiegek, no meg a kontrollra járás, új ruhára meg hónapok óta nem maradt a költségvetésből.
De most, hogy lesz névnapom, meg úgy tűnik, karácsony is, hát lehet kérni ruhát ajándékba. És egészen megszédít a gondolat, hogy akkor csőfarmer, meg kötött kardigán, meg esetleg egy csizma, ha végre találok olyat, amit fel tudok cipzárazni a vádlimon. De tényleg, az miért van, hogy a legtöbb csizma szűk vádliban, hát kikre tervezik ezeket a csizmákat? Piszkafákra? Kipp-Kopp gesztenyefigurákra? Pedig nem is vastag a vádlim. Sem nem kövér, sem nem izmos. Arányosan passzol a testalkatomhoz. Mégis, tíz csizmából egyet, ha össze tudok cipzárazni a lábamon. Fene se érti ezt.
Úgyhogy lázas tervezés, mit kell feltétlenül beszereznem télre. Egy svájci sapkával évek óta kacérkodom. De kicsit extravagáns, egyelőre még nem mertem megkockáztatni. Nem biztos, hogy nagyon ki akarok tűnni a tömegből.

És közben szuggerálom magam, hogy nem, Sünibaba, nem a ruháktól leszel jó nő.
De akkor mitől?