Valamit kell kezdeni ezzel a karácsonnyal. Azt nem lehet, hogy nagyjából 14 éves korom óta savanyú pofát vágok, ha már csak közeledik is. Valamit rosszul csinálok.

Pedig már nem is utálom. Várom. Hogy végre túlessünk rajta, és elmúljon az az őrületes stressz, amit csak határidős melók határidejének vége felé szoktam érezni. Tele vannak a női magazinok és a net is jótanácsokkal, hogy ne stresszeljünk, és ne csesszük el az ünnep hangulatát a rengeteg tennivalóval, de nem lehet. Napok óta reggelente egy nyugibogyóval tudom csak átvészelni a napokat, és így is hajlamos vagyok agresszióvá transzformálni a frusztrációmat. (Ej, de szépen fogalmaztam meg, hogy múltkor még a szomszéd is kinézett a lépcsőházba egy erősebb megnyilvánulásom után.)
Hetek óta (és évek óta minden szenteste előtt) visszatérő rémálmom, hogy állunk a fa alatt, ajándékokat bontogatuk, és egyszer csak eszembe jut, hogy valakinek elfelejtettem valamit, és akkor már nincs mit tenni, nincs hová kapni, akkor már csak el lehet süllyedni a lelkiismeret-furdalástól. (Egyébként honnan a fenéből származik az a kép, hogy állunk a fa alatt? Most őszintén, állt már valamelyikőtök ténylegesen a karácsonyfa alatt az otthonában? Mi mindig mellette állunk, alatta legfeljebb feküdhetnénk, ha véletlenül sok jägert vagy bort innánk szenteste.)
És most bárki ellenvethetné, hogy a karácsony nem az ajándékozásról szól. Pedig de. Arról is. Mert milyen jó dolog kapni, olyan ruhát, könyvet, ékszert, konyhai eszközt, bármit, amit magamnak sajnálnék megvenni, mert végül is elvagyok nélküle, de ha valaki rászánja azt a néhány forintot, az mégis nagyon jó. És még jobb adni, mikor hetekkel karácsony előtt beszerzem az ajándékot valakinek, és elönt a kéjes elégedettség gerinctájékon, hogy mennyire fog örülni, aki megkapja, milyen lesz az arca, amikor kibontja, és utána hetekig boldog lesz, ha csak eszébe jut, mit kapott tőlem. Szeretném mindenkinek megtalálni a tökéletes ajándékot, és képes vagyok hajnalokon át azon agyalni, vajon amit vettem, annyak tényleg örülni fog-e, vagy csak én gondolom, hogy örülni fog, de félreismertem, és csalódást okozok.
Aztán a bejglisütés. Nem lenne semmi gond vele, mert imádok azzal pepecselni, egyik nap összegyúrom a tésztát, másik nap megsütöm azt a 10 rudat, aztán a már ismert kéjes elégedettség, hogy milyen finom lett, és mennyi örömet okozok vele, osztogatom is, mindenkinek a családban, milyen fasza nagymama leszek már, előre irigylem az unokáimat. Csakhogy 22-23-án dolgozom, aztán hazarohanás, és este 10-11-ig a konyhában, holott sütni-főzni xsak úgy érdemes, ha az ember rászánja az időt, nem kapkod, nem stresszel, hanem szívét-lelkét beleadja, máskülönben nem is lesz finom. És persze mindig kimarad egy s más, vagy kevésnek bizonyul a liszt, vagy nem lehet kapni igazi vaníliát, és olyankor Attilát zargatom el a boltba, ha valami nincs, akkor többe is, hadd stresszeljen ő is, szegény. No meg űújra kell sütni az adventi mézeskalácsot, mert nevezett velem egy háztartásban élő hímnemű egyed az összeset bedarálta egy hét alatt. Már nem követem el azt a hibát, hogy az adventi aprósüteményből csak karácsonykor lehet enni, mert akkor úgyis van annyi finomság, a gyomorrontás-róka programzárás amúgy is garantált, ha túl sok van egyszerre a jóból, akkor elvész az élvezet, apránként kell, mindig egy kicsit, ami még emészthető, és egy nemcsak a kajával van így, nagy bölcsesség ez, Coelho belevehetné a legújabb könyvébe. Az adventi apró, mint neve is bölcsen mutatja, arra való, hogy adventkor is eszegessük, ízével-hangulatával előre is készülve a karácsonyra, de talán mégsem árt, ha szentestére is marad 1-2 darab belőle mutatóba.
Aztán odabent karácsony előtti pangás, a kollégák nagy része szabin (lúzerek odabent, akik nem ápolnak jó viszont a vezetőséggel), 4-en végezzük 12 ember munkáját, és a nagyfőnökség direkt kért (biztos valami alpesi hüttéből üzent), hogy most jön egy 5, aztán egy 4 napos szünet, és feltorlódik a meló, úgyhogy most még keményebben dolgozzunk, nehogy túl sok restancia maradjon, mert akkor jaj, mi lesz. Pedig igazán kár aggódni a restancia miatt, már így is épp elég nagy, tud vigyázni magára, és öröm nézni, ahogy cseperedik. Úgyhogy hiába van karácsonyi bizbasz minden második szoba ajtaján, odabent mégsem karácsonyi a hangulat, azt hiszem, az nem a szeretetünnep-fílinget erősíti, ha sandán néznek rám, amikor megiszom egy kávét. És túlórázni meg nem tudok, mert rohanok haza a bejglimhez, jaj, csak le tudjak estére pörögni, és csak arra koncentrálni, nehogy elbasszam végül.
Nagytakarítani már nem is fogok, csak gyors porszívózás-felmosás, ahol a papok táncolnak, meg kitakarítom a sünféléket, elvégre tiszta alom, rendes sün, hátha nekik is hoz valamit a Jézuska.
Aztán az ajándékvásárlás, mert bár hetekkel előtte elkezdtem begyűjteni és felhalmozni, mégis van, ami közvetlenül az ünnep előttre marad, akkor meg irány a bevásárlóközpont (kövek suhogását hallom), de még mindig ez a legjobb megoldás, ott legalább minden egy helyen van, ú.m. tömeg, hisztéria, agyonfűtött üzletek. És ha még egyszer meghallom, hogy it's Chriiiiiistmas time, meg a csengettyűt hozzá, akkor a nyavalyakórság fog kitörni rajtam, no még egy nyugibogyó a plázázás előtt. A fenyőfáért legalább nem kell a plázába menni, azt lehet kapni a közeli a piacon, hopp, azt még ma el kell intézni, holnap-holnapután már nem lesz rá idő.

Mondom, valamit rosszul csinálok. És bár már egy hónapja búcsút mondtam a pszichológusomnak, szinte hallom, amint erre azt mondaná (alig észrevehető tikkelés közepette), hogy Katalin, ne legyen maximalista, engedje meg magának, hogy ne sikerüljön minden tökéletesen, az adventi időszak a nyugalomról, az elcsendesedésről szól, ne hagyja, hogy összecsapjanak a feje fölött a hullámok. Jah. Óránként hétezerért épp csak azt nem mondaná meg, hogy hogy a fenébe kell ezt csinálni.