Van egy betegség, pszichés, és főleg nőket támad meg. Vagy akkor, amikor megszülik az első gyereküket, vagy - az igazán hardcore-ak - már akkor, amikor bepasiznak/férjhez mennek.
Onnatól kezdve ugyanis megszűnik az én, mint szubjektum, és mint a mondat alanya, lesz helyett a mi, a mindent bekebelező, közös tudat, a Borg.
Hogy mi reggeliztünk, felöltöztünk, alukáltunk, bejöttünk ide, meséli a gyeses kollegina, aztán hazamegyünk, fürdünk, várjuk haza apát, és este szopunk. Ne bassz, mindketten egyszerre? Anyuka a babával a karban, miközben apukát...vrrr. Azt nem lehet mondani, hogy Pistike reggelizett, felöltöztettem, aludt, bejöttünk ide, hazamegyünk, megfürdetem, várom haza apát, aztán este szopik (mármint Pistike, esetleg opcionálisan anyuka is, ha Pistike elaludt). Van én, van Pistike, és van olyan tevékenység, amit közösen végzünk.
Jó, persze, ezt nem érthetem, elvégre még nincs gyerekem, lehet, hogy a hormonok majd belőlem is gügyögő édi-bédi anyucikát varázsolnak, de akkor, lécci, rúgjatok picsán.
Amire nincs mentség, se hormonok, se egyéb, amikor a nő megszerzi a hőn áhított férfiút, és onnantól az én névmás kiesik az aktív szókincséből. Lesz olyan, hogy mi elmentünk este moziba, mert mi a romantikus vígjátékokat szeretjük, és buliba nem járunk, aztán elmentünk vacsizni sushibárba, mert rajongunk a japán konyháért, közben megbeszéltük a filmet, amiről az volt a véleményünk, hogy szép volt, és nagyon élveztük. Az étteremben degeszre ettük magunkat, aztán elfáradtunk és hazamentünk. Éjjel nem tudtunk aludni, mert elrontottuk a gyomrunkat, és kimentünk hányni hajnali kettőkor, ekkor megfogadtuk, másnaptól diétázni fogunk.
Ez az a nőtípus, aki onnantól, hogy bepasizott, sehová sem jár egyedül (még a "csajos" kibeszélősókra sem), és a plázába is a pasival, mert mi nagyon szeretünk vásárolni, és szeretjük, ha csinos ruhákba öltözhetünk, és onnantól szimbiózisban élnek, legalábbis a leányka tudatában.
Azt hiszem, attól, hogy valaki megtalálta élete (n+1-dik) párját, még megmaradhat a szuverenitása, az, hogy én szeretem a pornót, ellenben Jóska inkább a romantikus vígjátékot, és én az egyik szobában olvasok egy könyvet, míg Jóska a másikban nézi a tévében a NCIS-t, aztán lelép a haverokkal egy sörre, én meg a lányokkal - szintén sörre:)

A betegség azonban nagy ritkán férfiakat is megtámadhat. Tegnap egy haversrác szájából hallottam, hogy jól éreztük magunkat, köszönjük a meghívást, sok mindenkivel beszélgettünk, táncoltunk is, a szendvicsek is ízlettek nekünk, meg a pálesz, mert azt mi nagyon szeretjük, aztán korán hazamentünk, mert nagyon fáradtak voltunk, és ki akartuk pihenni magunkat. (Már csak az hiányzott, hogy kicsit nyűgösek voltunk, mivel épp menstruáltunk.)
És te, édes öcsém, hova az anyádba tűntél a képből?! Neee!
És mi van, ha én nem a mi-re, a közös tudatra vagyok kiváncsi, hanem arra a valakire, akinek önálló gondolatai, elképzelései voltak, és eszébe sem jutott korán hazamenni egy buliból, mert tudta, ráér majd 50 év múlva kipihenni magát?