Rockkoncertre menni felér egy kisebb szociológiai tanulmánnyal. Hogy milyen embertípusok képviseltetik ott magukat. Mivel rendszeresen járok, már egész fasza gyűjteményen van, amit megosztok, de a sor folytatható.
Először is van a Sünibaba, aki enyhén (nagyon enyhén) antiszociális, és nem érzi jól magát a nagy tömegben. No, ebből a típusból nem volt sok, mivel aki ilyen, az ne menjen rockkoncertre.
Nekem se kellett volna az első sorba állni, a színpad elé. Igaz, így jól lehet látni a zenészeket, és karizmájuk is érzékelhető, viszont agyontaposnak, és előbb-utóbb minden szemetet a színpad elé hord a szél. A második felvonásban ezért már hátrébb álltunk, így nem láttuk annyira jól Török bácsit, cserébe könnyebb sérülésekkel megúsztuk. Visszavonulásnak, meghátrálásnak is lehetne ezt értékelni, mikor jól tudom, hogy az egyik fontos életfeladatom a türelem, a tolarencia és a rugalmasság kifejlesztése, illetve növelése, de talán mégsem egy rockkoncert első sorában kell nekiugrani a feladat abszolválásának. Kezdetnek legyen elég, hogy szerdán elmegyek a közös vacsira, amelyen az folyosón dolgozó kollégák nagy része részt vesz. Ez is épp elégséges terep az effajta szkillek fejlesztésére.

Node a koncert. Az idősebb korosztály egyértelműen túlreprezentált volt, fiatalok alig, ők is szüleik kíséretében, ami nagy kár, mert ez hallani kell, amíg még lehet. Mi a Nyuszival nagyon élveztük, hogy ilyen rocklegendákat láthatunk a színpadon egyszerre, az elején még egészen közelről, és ki tudja, meddig fog még szólni a Gőzhajó, meddig fogja még Török bácsi megkérdezni, hogy játsszunk még nektek, gyerekek? Nem hallom! Igen?
Az egyik típus a nyilvánvalóan és ránézésre alkoholista 40-60 év közötti fazon, aki azért jött, hogy a szombat esti berúgásának keretet adjon, bár rábaszott, mivel a rendezvényeken a sör mindig drága és vizezett, de a jegyvásárlásnál ő vállalta ezt a feltételt. Kísérőjelenségként nosztalgikus felhangok, ó, amikor mi fiatalok voltunk, pedig nem értem, mire ez a nagy nosztalgia,a sört valszeg akkor is vizezték, bár lehet, hogy akkoriban még olcsóbban mérték.
Aztán az 50-60 év körüli nők, akik szintén a nyilvánvaló nosztalgia jegyében jöttek, nincs is ezzel semmi gond, csak meg kell azzal barátkozni, hogy eltelt azóta jó pár év. És ő erre nem képes, belepréseli magát a legalább 2 számmal kisebb farmerébe, pocakjára zebramintás felsőt húz, melltartót a nosztalgia nevében most sem vesz (pedig nagyon kéne), bőrkabát hozzá, és párducmintás sál, mert a rockerrek olyat hordanak (csak épp nem a zebrás felsőhöz). Tűsarkú csizma, amelyben járni is alig, és az elmúlt 30 év fürdőszobaszekrényben őrzött sminkje vastagon felhordva, mintha erre gyűjtögette volna sok-sok éven át, hogy egyszer majd még mind magára kenje. De ezzel sincs semmi gond (az esztétikai sebzésen túl), ha nem hinné azt, hogy most a Föld is a másik irányba forog, mivel ő rockkoncertre jött. Tolakszik, furakszik, letapos, mert neki muszáj az első sorban csapatni, és miközben félig a vesémben térdel, meg van sértve, hogy ha óvatosan felemelem a kezem tapsolni, és hozzáérek. Pofákat vág, kétpercenként igazgatja a ruháját (kényelmetlen lehet a szűk nájlon zebra), ötpercenként a sminkjét, és szúrósan néz, ha véletlenül hozzáérünk, holott ő a nyakunk közé liheg, és egész este orrunkban érezzük a pacsulija szagát. Amikor a Mini elénekelte az egyik új számát, az Aligátort, és  Török Ádám mutogatott, hogy ott jön, ott jön, szerintem pont a mellettünk álló nőre gondolt.
Aztán a magát viccesnek gondoló konszolidált 60-as, legfeljebb egy farmernadrág és farmerdzseki jelzi az identitást, bár inkább ballonkabát, vagy irhabunda, nem iszik sok sört, de nem is kell neki, mivel már két korsótól humorosra issza magát, és sorbanállás-várakozás közben poénbombáival szórakoztatja a többieket. Ha úgy érzi, nem nevetnek elegen, elismétli, akár többször is.
Aztán a fiatalok egy sajátos rétege, 30-as nők, akik még nem nosztalgiázni jöttek, hanem a SOTE helyett ide tévedtek, mert a bőrkabát és a veszkócsizma olyan édi és trendi, rockkoncertre meg fel lehet öltözni ilyen jelmezbe, szemet kihúzni feketével, mert az olyan rockeres. A zenéket nem ismeri, de csápol vadul, aztán az első basszusgitárszólónál elunja magát, kimegy a büfébe és betol valami édes löttyöt, több menetben, majd visszatántorog a színpad elé, és lökdösődik, meg mindenkire ráborul, mert rockkoncerten így szokás. A szünetben már a vécében hány, de újrasminkelni magát még van ereje, aztán hazamegy taxival, és másnap meséli a barinőinek, hogy ő mennyire érzi a rockzene lényegét.

A többi említésre sem méltó, a normális emberek tömegei, akik valóban azért jöttek, hogy lássák-hallják a rock néhány élő legendáját. de ezekben nincs semmi különleges.

A kncert egyébként igen jó volt, főleg a Mini és a Besenyő Blues Band, a basszgitáros Paróczai Attilának félelmetesen jó keze van, és Török bácsit is csodálom, aki a buli végére mindig berúg, de pontosan és szépen fújja a fuvoláját, és nagyon tudja a hangulatot csinálni.

És hogy is volt a Besenyő Blues Band egyik dalában?

Nem kell, hogy nevess/Ha nincs okod/Nem kell, hogy mosolyogjál

... vagy valami ilyesmi. Nem hülyeség ez. Mai mottónak jó lesz.