Borivási kultúrám elmondhatatlanul sokat fejlődött, mióta nem ihatok sört a brutális szénhidráttartalma és glikémiás indexe miatt. (Diétás sört pedig még sehol sem láttam, az internetet kivéve.) És mivel a diétába legfeljebb napi 1 deci sör férne bele, így inkább bele sem kezdek.
Marad a bor. Persze, a jóféle bor jó ital, régen is szerettem, de egy-két tokaji vagy egri kiruccanást nem számítva borra mindig egy nonstopban basztam el a pénzem. No de jó pap holtig tanul, időnként a borivás témakörében is.
Először is, a nyáron a strandon fogyasztott (vizezett) sört leváltotta a fröccs. A csere bevált, egy viceházmester mellett fél órát elücsörgök, ugyanazt a hatást lehet vele elérni, ráadásul jobban is oltja a szomjat. És rizlingből is iható, mert legtöbbször a lángossütőnél ez van, meg valami vörös, decije egy százas. (Ezeket szóda nélkül tisztán nyomni nem is szabad.) Aztán egyszer, amikor valami nagyon ótvar, ecetes fehérborból készült a viceházmester, bevillant, hogy ihatnám akár rozéból is. Először is, mert ha egy borász veszi a fáradságot, hogy rozét készítsen, ami bonyolultabb, mint a fehérbor, akkor talán már ért is hozzá valamennyire, és nem feltétlenül bassza el. Másodszor, mert jó. És bejött: a (száraz) rozéből készített rozéfröcss rulez! A félédes rozét készítőket pedig büntetni kéne, mininum felfüggesztettel, mármint fel kellene függeszteniük a borkészítést, amíg meg nem jön az eszük.
Aztán lehet szóda nélkül, tisztán inni a jófajta fehéret: megkedveltem az Irsai Olivért, újra felfedeztem a Cserszegi fűszerest és a Szürkebarátot, no meg a rozét, azt a legtöbb pincészet jól csinálja. (Kivéve azt az ominózus félédéset a Balatonfüredi borheteken, nem vettem észre, hogy félédes, még jó, h csak egy decit kértem belőle, azt is kilöttyintettem egy óvatlan pillanatban.) A vörösek közül pedig legjobban a testes villányi és szekszárdi fajták jönnek be (Vylyan mindent viz, aztán Bock, Tiffán, Takler, jaj, de megörültem, amikor a Stargardenen megláttam a Tiffán standot.) Azért ha az embert a barátai kihívják a cseh sörfesztiválra, vagy esetlen elmegy a Sörsátorba Mini-koncertre, akkor kicsit neccesebb a helyzet. Idén csak egyszer voltam a Sörsátorban, kérdeztem is bocsánatkérő mosollyal a fiatal pincért, miután mindenki rendelt egy korsó sört, hogy milyen borotok van. Aranyos volt, mondta, hogy bár mi alapvetően sorsátor vagyunk, de azért van bor is, elkezdte sorolni, a villányinál mondtam, hogy stop, a Mini 4 deci vörösborral is élvezhető volt.
És sokat finomodott az ízélesem, bár az ezüstök reflexek-kerek savak nekem egyelőre csak szavak, így nem is mondok ilyet, de egyre nagyobb élvezettel iszom a jóféle borokat. A Balatonfüredi borheteken újabb kedvenceket találtunk: tetszett Miklós pincészet kínálata, meg még egyé, aminek a nevére nem emlékszem, a Jásdi pincészer Randolder Cuvée-jét pedig azóta keresem, mert a legjobb szakszó rá az, hogy odabasz.
Volt itt mókás affér is: az egyik helyen ki volt írva nagfy betűkkel, hogy must kapható, vörös és fehér. És tényleg: párszáz forintért kínálta a pincészet szőke hosztesz-kislánya a fehér és a piros színű mustot. Csak néztük, hogy hát ezt meg hogy?! Végül  vettünk egy decit a pirosból, és meg is kérdeztem, tessék mondani, a piros must színe mitől piros? A kislány a "ez evidens, te pedig egy retardált, műveletlen bunkó vagy, de most tanulhatsz legalább valamit"-hangnemben válaszolt, hogy természetesen azért, mert piros szőlőből készült. Íííííi, nem is mertem több kérdést feltenni.
(A mustnak határozott meggyíze volt egyébként.)

És hát annak idején magyar szakon a diplomamunkámat a bornevek történetéből írtam, lázba jövök az olyan, azóta látott újdonságoktól, mint Samu Cuvée (chardonnay-muskotály), vagy Mustra (muskotály-tramini).

Persze az is lehet, hogy hosszú évek elkötelezett és intenzív sörivása után kicsit most savanyú a szőlő.