Mához egy hétre már nem leszek itt. Nem a gyorsvonat visz el, és talán még csak nem is az ördög, hanem a bútorszállító. Fogom magam, meg a cuccaimat és átköltözöm ahhoz a férfihoz, akivel nagyjából fél éve együtt vagyok, és akiről fogalmam sincs, hogyan hivatkozzak rá. A párom szimplán gáz, de nem is a pasim, mert ettől sugárban hányok, nem is a barátom, mert az a tinilányoknak van, az élettársam eléggé Zsaru magazinos hangulatú (S. Baba budapesti lakos több ízben csendháborítást követett el, amikor élettársa, O.A. többszöri figyelmeztetés ellenére is szanaszét dobálta a vécében olvasott újságjait), az uram megszólításnak csak ő örülne (én legfeljebb egy brutális szex közben hívnám így, meghatározott időre), a bikám, hapsim, faszim, egyre rosszabb, szóval, ötletem sincs, pedig ritkán fordul elő velem, hogy egy jelenségre ne találnék megfelelő kifejezést.
A problémák azonban még nem értek véget. Ugyanis nem elég, hogy nem tudom, minek nevezzem, de még rosszabb, hogy mivel én költözöm hozzá, nekem kell feladnom a lakást, meg az eddigi, jól berendezett kis életemet. Ez valszeg nem mindenkinek okozna nagy gondot, de én a szokásosnál is nagyobb biztonsági játékos vagyok, az átlagnál nehezebben adom fel a biztonságos, jól bejáratott, megszokott dolgaimat. És ahogy közeleg a költözködés napja, egyre idegesebb vagyok, stressz, pánik, hiszti, és a jóakaratú barátnők máris osztják az észt, hogyha nem vagyok biztos benne, akkor inkább ne menjek, mert persze nekik fogalmuk sincs, milyen az, elköteleződni, összeköltözni úgy, hogy én megyek a férfihoz, feladva a lakásomat (ami mondjuk nem az enyém), az már majdnem olyan, mintha hozzámennék feleségül, és hogy az elköltözés lehet fájdalmasabb, mint a válási procedúra. Persze, én ebben a lakásban már két férfival is éltem - no, nem egyszerre - így biztosan jót tesz, ha elköltözöm, tudom én, hogy jó lesz, de tegye fel a kezét, akit még soha egy kicsit sem ijedt meg ilyen döntés meghozatalakor. (Szerintem a legény-/lánybúcsúnak is főként stresszoldás a funkciója, esküvő előtt, rengeteg alkohollal, legalábbis én más értelmét nem látom.)
Jövő pénteken költözöm. És mivel nincsen szabad hétvégém, a holmimat apránként, kis adagokban hordom át, az utolsó adagot pedig jövő héten pénteken. Márpedig én a félelemre egyetlen gyógyszert ismerek: belevágni, és minél előbb túlesni rajta. Soha többet nem költözködöm így. Még egy hétig pánikolhatok. Mindenesetre, az új lakásba viszek magammal törülközőt.
Ilyen esetekben még a teleportfeles sem segít. Mert a cucccaim attól még nem kerülnek át.