Tetszik ismerni a "hétfőtől fogyókúrázom" címkéjű elhatározást. Nem, keddtől nem lehet. Sportolni sem lehet elkezdeni máskor, csakis hétfőn. Ha akkor nem sikerül, várni kell egy hetet. 20-a után már működhet a "jövő hónaptól fogyókúrázom/sportolok" címke is. November vége felé pedig elkezdhetjük működtetni a "jövőre elkezdtem a fogyókúrát/rendszeres sportot" elhatározást is.
Szerencsére, én 13 éve január 1-jén tényleg belevágtam. Elmúlt a szilveszter, befaltam az utolsó pogácsát a tál aljáról, azzal a biztos tudattal, hogy most lefekszem aludni, és amikor felébredek, kőkemény fogyókúra lesz. Lett is. Eredmény is, látványos. De erről szerintem már írtam.
Ám a szemlélet megmaradt.
Az első nyáron, amikor már mertem bikinit venni, azt gondoltam: még nem vagyok elég feszes, de sebaj, 25 kiló mínusz az 25 kiló mínusz, no de majd jövőre! És 13 éve beindult a "jövő nyárra jó nő leszek"-projekt, augusztus végén indult mindig, és arra gondoltam, hát sportolok, odafigyelek az étkezésre, jövő nyárra biztosan olyan testem lesz, hogy... és nem tudtam folytatni a mondatot. Csak annyit tudtam, hogy ami most van, az még mindig nem jó. S az évek szálltak, mint a percek, és lám, a jövő nyár sohasem jött el. Idén sem. Mert lehetne kisebb itt, lehetne kerekebb ott... de attól tartok, soha nem lesz már. 30 éves vagyok. Lélekben ez a kor lehet a kiteljesedés kezdete, de  - lássuk be - nincs, és soha nem is lesz már olyan hamvas popsim, mint egy húszévesnek. És néztem a minap a 22 évesen készült fényképeket, amikor - te jó ég! - azt gondoltam, nagy a hasam, hát dehogy volt nagy, a lófaszt volt nagy, élveztem volna legalább!
És minden más területén is az életemnek, hogy milyen jó lesz, majd ha, majd ha... majd ha lediplomázom, ha letelik a próbaidőm, ha lesz remek párkapcsolatom, ha befejezem a pszichodrámát, ha befejezem a második pszichodrámát, ha megveszem azt a vagány kis ruhát, majd ha nem leszek fáradt, majd ha nem leszek fáradt.
Lassan 30 és fél évet csesztem el úgy, hogy majd nemsokára élek, csak még most nem. És hányszor, de hányszor feküdtem le úgy, hogy sebaj, majd holnap! És nagyon rossz rádöbbenni, hogy az a kibaszott holnap sosem jön el! Ezt - azt hiszem - ma fogtam fel először és igazán. Hogy mindig a jövőben élek, halogatom azt, hogy megéljem a pillanatokat, hogy élvezzem az életet, hogy élvezzem azt, ami van. Ami most van, ami ma adatik. És milyen nehéz visszatekintve látni, hogy ekkor és ekkor milyen jó volt, és még csak meg sem éltem.

Holnaptól a jelenben élek. De az is lehet, hogy megemberelem magam, és még ma elkezdem. Komolyan mondom, nagyon nehéz. Még sohasem csináltam.