Hétfő délelőtt ülök az ágyban, ölemben laptop, kezemben tejeskávé, kengurus bögrében. A Nap besüt (alig látom tőle a monitort). Még két napig vagyok szabin, aztán szerdán nincs tovább, kisminkelem magam, felveszem az elegánsabb szoknyámat, félreteszem a szaladgálós papucsot, és irány a munka. A bőrömön még őrzöm Malaga barnaságát, még járhatok szandálban és szoknyában - remélem, minél tovább, mert amikor először kell zárt cipőt és hosszú nadrágot venni, akkor visszavonhatatlanul elmúlt a nyár. Szívszorító. Régen sosem sajnáltam, amikor véget ért a vakáció, bizonyára, mert iskolásként volt belőle elég, két és fél hónap hosszú idő. De most, mióta felnőtt életet élek, dolgozom, és fizetett szabadságom van, több körös egyeztetéssel a főnökkel, hogy mikor szeretnék menni, alaposan felértékelődött az a két hét. És szívszorítóbb utána. De nem temetem még, van két napom. Igaz, nem Malagában, hanem a lakótelepen a svéd bútoráruház mögött, de szeretek itt lakni. Szeretek úgy ébredni, hogy nem az óra csörög, hogy besüt az ágyba a Nap, szeretem, hogy a fejemre kell húzni a takarót, mert a tükör az ablakkal szemben élesen veri vissza a napfényt, és szeretek tejeskávéval visszabújni az ágyba, felcsapni a laptopot, idevenni egy könyvet, és egy kicsit még nem elkezdeni a napot.
Megtanultam ezen a nyáron értékelni azt, ami van. Valahogy korábban mindig csak a hiányaimat láttam, ami még kéne, ami nincs, és ami nehézség. Aztán - nem is tudom, mi történt - egyszer csak átkattant valami a fejemben, és elkezdtem rálátni arra, mennyi minden jó dolog van az életemben. Mennyi szépség, jóság, öröm, amit eddig vagy nem láttam, vagy magától értetődőnek vettem. Tanulom élvezni az életet, a jelen pillanatot, azt, ami van. Hogy igen, valóban szívszorító hazarepülni a nyaralásból, és belegondolni, hogy jönnek a hétköznapok, de basszus, hát ezeket a társammal töltöm, szeretetben, intimitásban. És inkább ezer hétköznap vele, mint egy hónap all inclusive nyaralás a világ bármely pontján - nélküle. És reggelente öt óra tíz perckor kelek, és sokszor hétvégén is dolgozom, de van bejelentett munkám, fizetésem, és fizetett szabadságom, a munkámat is sokszor szeretem, a kollégákat is (általában), és hát, ezzel keresem meg a pénzt arra, hogy éljek, hogy nyaralni mehessek, hogy tanfolyamokra járjak. Sok minden hiányzik az életemből. Kertes ház, kutyamacska, több szabadidő, és jóval több önbizalom, majd 2-3 gyerek, de sok mindenem megvan, és lehet, hogy a többit is megadja idővel az élet, Kicsit el is szégyelltem magam, hogy eddig ezt nem láttam, nem értékeltem.
Olyan jó lenne, ha ebből a feltöltekezésből, életszemléletből minél többet meg tudnék őrizni, és még november végén, a ködös-csípős hajnalokon, amikor a Nap nem süt már be az ablakon, és az órára ébredek öt óra tízkor, még akkor is maradna bennem valami ebből az örömből. Kengurus bögrém például akkor is lesz.