Ülök a kanapén megfázva, átfagyva, fűtés a maximumra csavarva (ne aggódj, drágám, éjszakára lecsavarom), és azon gondolkodom, meleg mézes hársteát igyak, vagy meleg mézes forralt bort a kengurus bögrémből. És szégyenszemre (o, tempores!) a tea fog nyerni, mert azt kisebb energiabefektetés elkészíteni.
A lustaság ma már győzött egyszer, amikor ebben az elcseszett, nyirkos, kibaszott időben, átfázva kotortam hazafelé, és már az Örsön eldöntöttem, nem veszek kenyeret. Igaz, nincs otthon, de a párom nem alszik ma idehaza, nekem meg jó lesz a pufirizs, legalább nem nő a fenekem, meg különben is, a pékség legalább 20 lépesre van a buszmegállótól, a hazaúttal épp ellentétes irányban. Úgyhogy a fenekemet magam alá húzva iszkoltam hazafelé inkább. És másfél órája ülök a kanapén, megettem egy fél zacskó pufirizst körözöttel meg paradicsommal, egy joghurtot, egy barackot, egy kis fürt szőlőt, egy csík csokit, a holnapra szánt ebédem felét, és másfél órája egy nagy szelet puha, friss kenyérre vágyom. Lehet, hogy csak a bikák (de ők biztosan) ismerik azt az érzést, amikor az ember egy ízre vágyik, ami nem elérhető, megeszik helyette minden mást, de semmi sem jó, mert az az egy kell.
Brrr. Megfázás, hidegrázás, kenyérnélküliség, egyedülalvás. Kurva alacsony lehet a rezgésszintem.