Még nem vagyok elég éhes, egyelőre céltalanul böngészem a nosalty receptjeit, egyikhez sem jött meg még a kedvem. A sárgaborsó-krémleves meg a rizsfelfújt már biztos, de ha valami húsosat is akarok csinálni, akkor bizony ki kell dugni az orromat itthonról. A Nap meg elment máshová sütni, itt legalábbis nincs, az ég fehéres szürke, mintha jegesre fagyott volna. Brr. Ki is kerestem a Nap kártyát a tarot-pakliból. Legszívesebben a kabátom alá dugnám, hátha ott is melegít.
Az esküvői előkészületek haladnak, bár múltkor egy kolléganőm megjegyezte, nem is égek esküvői lázban. Nem tudom, azt hogy kéne, mármint kifelé, látványosan; örülök én, és készülök, csendesen, befele, és ha épp nem kap el az aggódás, hogy jaj, nehogy valami miatt elmaradjon az egész, akkor nagyon-nagyon boldog vagyok. Amikor megengedem magamnak, hogy megéljem, akkor érzem, mennyire jó, hogy szeretve vagyok, és ráadásul úgy, ahogy nekem jó. És én is szeretek, azt adom - úgy hiszem -, ami a páromnak a legjobb, és jó látni az örömöt a szemében, amit én okozok neki - sokszor azzal, hogy egyszerűen csak vagyok. Szeretek  és szeretnék feleség lenni, énnekem az minőségileg más, mint az élettárs, szeretem az elköteleződést, amit ez jelent, és szeretem azt mondani a társamra, a férjem.
Na, ha a Jóisten is úgy akarja, akkor nemsokára ez így lesz, de ettől önmagában még nem lesz zenés-táncos mulatság és örömünnep, nagyon sok szervezni való van még. Zenekar és vacsorahelyszín már van, ruhám lefoglalva (kalappal, bordó szalaggal, hála Á. barátnőmnek, aki egy fél napot türelmesen és vidáman talpalt velem a körúton a Blahától a Nyugatiig a vacogtató szürke hidegben), a következő mission a meghívó és a torta. A torta még hagyján, megrendeljük, és kész lesz, csak a cukrászdát kell kiválasztani (ami, ismerjük el, meglehetősen kellemes "probléma"), meg azt kiötleni, hogy fog elférni a tortán egy marcipán cicapár (lehetőség szerint egy szürke csíkos és egy vörös csíkos), no meg egy sün, meg egy kenguru, mert valahogy nekik is képviseltetni magukat. Az esküvői meghívó a nagyobb falat, hogy ilyen szép képzavarral éljek, mert arra idézetet szokás tenni, és én szeretnék is idézetet tenni, de egyelőre nem találom a megfelelőt. Azt ami, nekem tetszik, a páromnak is, és vállalható. Mert szívem szerint Radnóti Az áhítat zsoltárai ciklusából választanék, azok a kedvenc szerelmes verseim, de azok meglehetősen erotikusak, igen, szinte már vállalhatatlanul, már ami egy esküvői meghívó jellegét illeti. (Pláne azután, hogy a párom a Tom Jones Sexbombját szeretné a polgári szertartás végén gratuláló zenének, ami egy félelmetesen nagy bók nekem, és egyelőre megfontolás tárgyát képezi, vajon belefér-e, illik-e, lehet-e.)
Szóval, keresem a megfelelő idézetet, óóó, használhatatlant annyit találtam, nyálasat, giccseset, túlhabzóan patetikusat. Egyik sem én vagyok. Még viccessel is próbálkoztam, de nem találtam igazán tréfás, kedves, szeretetteljes idézetet, csak erőltetettet, vagy kifejezetten bunkót.
Viszont jutott eszembe számtalan, szebbnél szebb gondolat, és ez adta az ötletet, hogy ismert magyar versek sorait kiragadva egy fél estét végigröhögjünk azon, vajon hogy mutatnának ezek az egyébként szép és értékes sorok - esküvői meghívón. Például a Nemzeti dalból:

"Rabok legyünk, vagy szabadok?"

vagy Petőfitől még:
"Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál."

vagy József Attila-kedvelőknek:
"Egy hete csak a mamára gondolok mindíg" (nehéz anyós-meny/vő-viszony esetén megsokszorozódik a hatása)

Aranytól, már családi körre hangolódva:
"Nagyot koppan akkor, azután elhallgat."

vagy még Aranytól, bár ez már kissé bárdolatlannak tűnhet:
"Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?"

De a viccet félretéve, nekem legjobban Goethe idézete tetszik: "Szeretni és szeretve lenni a legnagyobb boldogság a világon." Egyszerű, igaz, és sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet belőle semmit. Meglátjuk még.